–

Csak ültem a folyosón

A fehér fémpad rácsai belenyomódtak a combomba. A szám kiszáradt, a gyomrom közepén irdatlan fájdalmat éreztem. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy szorítottam azt a két fehér papírlapot, rajta a nevemmel, születési dátumommal, tajszámommal és a diagnózissal. Nehéz csönd telepedett a folyosóra, hallottam a szívem dobogását a fülemben. Morajlott, zúgott végig az egész testemben a vér, ahogy az adrenalin lassan elöntötte az ép elmém. Keserű félelemmorzsák peregtek le bennem, egyre gyorsabb tempóban.

Éreztem, ahogy „egymásra rakódik” az alsó részen, miközben én a közepében fuldokoltam. Nem kaptam levegőt. Kiáltottam volna, de nem volt erőm. A tüdőmet összeszorította a homok. A szorítás felkúszott a torkomba.

Egy könnycsepp szánkázott le az arcomon. Letöröltem a pulcsim ujjával, és végignéztem a sárgás zöld folyóson, hogy látta-e valaki. Mintha attól, hogy rajtakapnak az elgyengülésen, bármi változna. Vártam. Bizonytalanul néztem körbe, hogy honnan fogom hallani a nevem. Éreztem a csípős klór szagát az orromban. 

Ekkor kinyílt velem szemben egy ajtó

Összerezzentem a nyikorgásra. Surrogó papucs, görgőhang, surrogó papucs, görgőhang. Lopva néztem fel, mert pontosan tudtam, mit fogok látni. Ahogy találkozott a tekintetünk, a szívem összeszorult. Kék szem, elgyötört tekintet. A nő csak egy másodpercre nézett rám, majd csoszogott is tovább. Viszonylag kerekded fején ott volt a jellegzetes kendő, mint valami Dávid-csillag, jelezve: ő is olyan.

Vonszolta maga után az infúziós állványt. A hálóingje félig ki volt gombolva, nem volt rajta köntös. Így indult útnak.

Abban a pillanatban átsuhant az agyamon: szégyellhetné magát, hogy még egy köntöst sem vesz fel. Aztán belém hasított a felismerés. Az egyik melle helyén a ruha csak célját vesztve lógott. Majd felvillant egy jövőkép, amikor én masírozok ugyanígy a folyosón, minden gátlást levetkőzve, mert már minden mindegy. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de már gyökeret vert bennem. Én leszek a következő. A szívem ismét összeszorult, s ezúttal nem tudtam magam türtőztetni. Hagytam, hogy a torkomból feláramoljon a szorító érzés és sírni kezdtem. 

„»Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény.« S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vőlegény.”*

Járt a lábam

Folyamatosan remegett, amíg beszélt a nő. Aztán mondta, álljak fel. Felálltam. Vetkőzzek le derékig. Levetkőztem. Ott álltam, egy idegen nő előtt, aki tapogatta a mellem. Nyomkodta, húzogatta. Roppant szakszerű módon hozott kellemetlen helyzetbe. Felöltözhet. Felöltöztem. Nagyszerű, és most mi lesz? Vártam valami megnyugtató válaszra, de olyan volt, mint aki túl tapintatosan nem közöl semmit.

Meghalok? Mennyi időm van? Még el tudom rendezni a férjem és a gyerekem sorsát? Már holnap annyi? Egy év múlva annyi?

Semmit nem mondott. Kedvesen mosolygott, de nem mondott semmit. Mit kezdjek a semmivel? A semmivel hogy kalkuláljak, hogy tervezzek? 

A doktornő a kezembe nyomott két újabb papírt

A gombóc a torkomban még nagyobbra nőtt. Az orvos kitárta az ajtót, kitessékelt rajta, és kérte, keressem, ha megvan a PET-CT eredménye. Rendben, keresni fogom. Becsukta mögöttem az ajtót. És most? Álltam a folyosón, egyedül, magányosan, tanácstalanul. Ennyi volna? Majd a PET-CT mondja meg, mennyi időm van? Kimentem a kórház elé. Leültem egy padra, és vadul elkezdtem guglizni, hogy PET-CT, emlőrák, halál. Csak ez a három szó jutott eszembe.

„»Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom.«”*

Ültem a metrón

Próbáltam hazajutni, de a tudatom nem volt ott, a lábam magától tudta az utat. Néztem, ahogy velem szemben fiatal lányok és fiúk örülnek a napnak, a közelgő tavasznak. Úgy éreztem, illetlen, amit művelnek.

Én csendesen rohadok belül, haldoklom, ezek meg itt örülnek, kacarásznak.

Felsejlett a szemem előtt, ahogy a férjem majd kisírt, vörös szemekkel próbálja elmagyarázni a kétéves fiamnak, hogy „anya elaludt, anya szobor lett”. Könnyek szöktek a szemembe, megint ott volt a gombóc a torkomban, amitől nyelni és beszélni sem bírtam. Elkezdtem sírni. Ott, a vidám kis csoport kellős közepén, miközben a saját temetésemet intéztem fejben. Milyen papírokra lehet majd szüksége a férjemnek? Talán ki kéne töltenem előre, mert ő nem fogja tudni normálisan megcsinálni. Talán beszélnem kéne egy ügyvéddel is, hogy az örökösödés miként legyen. A munkahelyemen is szólnom kell, hogy hamarosan nem tudok már dolgozni. 

„»Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz, s a kincset elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem.«”*

Öt nap telt el az első orvosi látogatás óta

Szellem lettem. Önmagam üres leképeződése. Csak keringtem, öntudatlanul, céltalanul, saját gondolataimban. Láttam, ahogy a fiam két kézzel kapaszkodik a figyelmemért, ahogy a régi közös poénokat próbálja újra és újra feleleveníteni. Én pedig üresen, könnyes szemmel nézem ezt, és pofátlanságnak érzem, ahogy kikényszeríti belőlem a mosolyt. Mert nincs miért mosolyogni. Mert vége. Mert már minden mindegy. Itt fejezem be, 31 évesen. Láttam, ahogy a PET-CT eredményét megkapom, és bele lesz írva, nagy piros betűkkel: két hét.

Feküdtem csak a franciaágyon, állig betakarózva, és azon merengtem, jól éltem-e. Lassan pergettem magam előtt az életem. Számot vetettem, és előre megsirattam azokat a perceket is, amiket nem élhetek majd át.

A gyerekem első iskolai napja, az érettségije, a felesége, a gyerekei. Nem fogom megtudni, mi lett belőle, mert addigra már azok az utálatos bogarak és lárvák fogják zabálni a testem minden szegletét. Mert ennyi. Nem hiszek abban, hogy majd egy felső hatalom megment, nem hiszek egy olyan entitásban, akinek vagy aminek a kegyét csak fohászokkal és ajándékokkal lehet elnyerni. A húsom lerohad, a csontom megkopik és berepedezik. A lelkem a testtel együtt válik eggyé a földdel. Ezek a gondolatok harapdálták véresre a lelkem nappal és éjjel. De az este volt a legrosszabb. Ahogy a sötét bekúszott a lakás ablakán, úgy csúszott rá egy láthatatlan fátyol is józan eszemre. Egy folyamatos viaskodást szülve a „megbékélek a halállal”, és a „nem, nem akarok meghalni” határán. Meleg, ragacsos folyadékként öntötte el egész testemet, velőmet az érzés, a menekülés és a maradás. Egymásnak feszült az akarat és a tehetetlenség. 

„S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfújta, mint a porszemet.”*

Minden nappal egyre nehezebb lett

Várni az eredményt, közben úgy élni, mint azelőtt. Fogyni akarsz? Vegyél részt egy kis onkoparán! Az eredmény garantált! A kedvenc filmjeim és zenéim üresen csengtek, jelentésüket elvesztették. A könyvek, amiket olvastam, érdektelenné váltak. Fáradt dekoncentráltsággal feküdtem végig a franciaágyon nap mint nap, kiutat keresve saját rohadó testemből.

Egy lázálomban, kővé dermedve feküdtem. A szemem nyitva volt, mindent láttam, de mozdulni nem bírtam.

Éreztem, hogy a mellemen valami motoszkál, s ahogy a szemem sarkából lenéztem, mind a két mellem tele volt kukacokkal, lárvákkal, gilisztákkal. Felfordult a gyomrom, és riadtam ébredtem, hányingerrel küszködve. 

„(…) »holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát a lárva ágyékod hervadt bíborán!«”*

Szemrehányást tettem magamnak

Látszólag rendezett, társadalmilag elfogadott életet húztam magam köré, miközben a kulisszák mögött harácsoló, hedonista életet éltem. Ostoroztam magam, amiért túlhajszoltam, feláldoztam testem épségét szellemi fejlődésem oltárán. Mert számomra a munka és a tudásvágy testesítette meg mindazt, amit sikernek hívok. Háttérbe szorult és elfelejtődött az idő. Az idő, amiről úgy gondoltam, végtelen, holott úgy kellett volna lefeküdnöm este, hogy örülök a kapott időnek.

De mit csináltam abban a három hétben, amíg vártam az eredményre? Az idő múlására való ráébredést követően is csak hagytam, hogy értelmetlen, keserű önsajnálat vigye el a másodperceket, perceket, órákat, napokat.

Ígéretet tettem önmagamnak és mindenki másnak, „csak ezt ússzam meg”. Alkudoztam az időért, ami soha nem volt az enyém. Arról az időről, amiről úgy tudtam, szerves részem. Életünk törékenységének nem voltam tudatában, alanyi jogon járónak, és nem ajándéknak tekintettem. Elhitettem magammal, hogy jól gazdálkodom az idővel, de megkaptam a fricskát, rákoppintott orromra a halál. Elismerésem. Roppant eredeti módon jelezte felém, hogy itt van. Hogy mindig is itt állt az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodva kukucskált be, várva a számára legmegfelelőbb alkalmat a belépésre.

„(…) »s a kútvíz nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a Halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt.«”*

  

Ott álltam az onkoparty kellős közepén.

Öt férfit számoltam össze és két nőt. Fedetlen felsőtestemet nézték és fogdosták, mint valami áruba bocsátott tehén tőgyeit. Futószalagorvoslás. Egy bemegy, levetkőzik, közszemlére tétetik, közben már a másik megy a másik lyukba levetkőzni, s mikor az elsőt elbocsátják felöltözni, már hívják is be a következő meztelent.

Betegrotáció. Jobbra mehet, akinek van esélye, balra, akinek nincs. Onkokauszt.

Ezt itt kivágjuk, áttoljuk a maradék szövetet ide, és kész is. Mellmegtartó műtét. Milyen szép kifejezés! Mostantól örök életemre a 408.472-es dossziészám leszek. A műtét úgy zajlott, ahogy mondták, sitty-sutty. Kaptam egy helyes kis palackot, amibe szép lassan csordogált a vér a mellemből. Úgy cipeltem magammal, mint valami kiskutyát. Minden reggel megsétáltattam a blökit a kávéautomatáig és vissza. Nem éreztem semmit.

Felső nélkül, bekötözött mellel flangáltam a szobában, a szégyen legkisebb jelét sem érezve. Üres voltam. Csak a cél lebegett előttem: minél előbb ki kell jutnom! A dréncső nyomta néha az egyik ideget a bal oldalamon. Aztán már otthon lábadoztam. Végeztem a gyógytornát, szurkáltam a hasam a vérhígítóval. Ha nincs áttét, nem is kell kemó. Nem kellett.

A 29. sugáron túl jött a túlélők bűntudata

Rettentő olcsón megúsztam! Levágattam a hajam rövidre, hátul felnyírattam néhány milliméteresre, hogy legalább egy rövid ideig emlékeztessem magam arra, akár kopasz is lehetnék most. A fejembe akartam verni azt az érzést, amit sorstársaim nap mint nap megélnek, amikor reggelente meglátják kopasz, csupasz valójukat a tükörben. Nem éreztem magam teljes jogú rákosnak! Nincs jogom így nevezni magam, mert nem mentem át azokon a dolgokon, amiken a többiek. Imposztor vagyok. 

„Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!"*

Ivicsics Kitti

*Az idézetek François Villon: Haláltánc balladájából valók (Faludy György fordításában)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images