Mama és Papa szerint a vendéglátós arra született, hogy az embert szeresse

–

Rögtön az elején leszögezem, hogy erdélyi származású vagyok, és mint ilyen, hozzászoktam a szívélyes fogadtatáshoz. Budapesten mégis meglepődtem, amikor Mama és Papa kávézójába betérve családias hangulat fogadott, mert nagyvárosokban már nem divat ismerkedni, és érdeklődő figyelemmel fordulni az idegenekhez. A nyugdíjas házaspár azonban otthonérzést idézett bennem a kicsi kávézóval, ami telis-tele van focidrukkerek sáljaival és hűtőmágnesekkel, amelyeket mind a vendégeiktől kaptak ajándékba. Nem tudom, hogy Mama melegszendvicsei vagy Papa viccei azok, amik odacsalogatnak és ott tartanak, mégis van valami a kávézóban, ami, ha egyszer megnyugtatott és kacagástól fájóssá tette a hasizmunkat, többé nem enged, vissza-visszavonz. 

Így történt, hogy lassan én is visszatérő vendégük vagyok – már amennyire a kétlakiság engedi –, és törzsvendégeikhez hasonlóan magam is beleláthattam az életükbe. Ami voltaképpen egyszerű, és talán ennek köszönhetően olyan, amiben bárki osztozni szeretne. Éppen ezért utóbbi látogatásomat nem civilként, hanem újságíróként tettem náluk, amitől nem zárkóztak el, bár arra kértek, kávézónevet és utcát ne említsek, mert nem szeretnének reklámot maguknak, de a titkukat szívesen megosztják. Már amennyiben létezik titok.

Nyugdíjasok, mégis dolgoznak: munkaszeretet és szükségszerűség összemosódik a kávézóban

Mama és Papa 2002 óta dolgozik együtt, 22 éve, amióta összeházasodtak. Nem csupán az életben lettek egymás segítő társai, hanem kettecskén a vendéglátásban is kiteljesedtek. Budapesti kávézójukat 10 éve működtetik töretlenül, ami rekordnak minősül a helyiség fennállásának történelmében, mert mielőtt a kávézó megnyitott volna, háromhavonta változott az egyszobányi, apró konyhával és mosdóval kiegészített tér rendeltetése. Volt szendvicsező, rétesező, zöldségesbolt, de még temetkezési vállalkozó is dolgozott benne. 

A kávézónyitás előtt Mama trafikosként tevékenykedett Kőbányán, Papa a Déli pályaudvaron az 5–6-os vágány végében lévő hatszögletű büfét vezette.

Hajnalban együtt indultak munkába délutánig, és volt, hogy estébe nyúlóan árulták portékáikat. Mégsem volt megterhelő – teszik hozzá rögtön, nehogy félreértsük: nem panaszkodnak ők, hálásak azért, hogy mindig volt mit tenniük. 

A kávézó pedig nem is munka számukra, mert meggyőződésük: ha valaki szereti, amit tesz, akkor nem dolgozik, hanem inkább szórakozik. Igaz, nyugdíjasként kissé megterhelő már, hogy még mindig húzni kell az igát – mondja a két energikus ember, amikor arról beszélgetünk, hogy a teljes életüket áthatotta a vendéglátóipar. Mama mégis különösen örül annak, hogy életét ennek a hivatásnak szentelhette, mert mindig is ezt a foglalkozást áhította, ezért végezte el a vendéglátóipari szakközépiskolát, és Papa is szereti, bár az ő élete különös fordulattal vezetett ide. Mondhatni, a feje tetejére állt, még mielőtt révbe ért.

Papa ugyanis vadászpilótának tanult, ám az utolsó vizsgán, a színteszten elbukott. Amikor már körös-körül vitorlázta fél Magyarországot, és különféle repülési technikákból, manőverekből is jelesre vizsgázott, kiderült, hogy színtévesztő, onnan pedig nem volt visszaút: egy vadászpilótának látnia kell a zöldet, a pirosat, ha ezeket nem érzékeli, mindegy, mennyire tehetséges, nincs tovább. Így az álmát jó mélyre elraktározva zöldségesként kezdett dolgozni Kőbányán, ahol egyszer csak betoppant az életébe Mama, és attól kezdve a közös cél akkora lendületet hozott, hogy már csak néhanapján jut eszébe: majdnem a honvédségnél kötött ki – mesélik egymás szavába vágva a kezdeteket, a szakmai és magánéleti összefonódást, amit olykor nevetve, máskor ámulva hallgatunk, hiszen értenek hozzá, hogy miként kössék le történeteikkel a figyelmet.

A kávézó békés, látogatásunkkor még Fáni kutyát is kiszolgálják, ugyanis mindig lapul a konyhában egy kis sonka pluszban a betérő állatoknak. Mama mindezt azzal magyarázza, hogy ő még egy sokkal személyesebb vendéglátást tanult. Ránézésre megállapítja a vendégről, hogy éppen mire van szüksége, legyen az állat vagy ember, tudja, hogy mi a legrövidebb út a szívéhez.

Példaként hozzáteszi, járt hozzájuk egy taxisofőr, aki mindig kávét és szendvicset fogyasztott, ám egyik látogatása alkalmával kissé ziláltan tért be, és kijelentette, most senki sem találhatja ki, hogy mire van szüksége. „Néhány pillantást vetettem rá, majd kimérten megállapítottam, egy kis sörre és egy felesre, ha jól látom. A taxis szeme elkerekedett, azelőtt sosem kért hasonlót, és nem is értette, hogy sikerült ráéreznem a vágyára. De volt olyan is, hogy három év után tért vissza egy vendég, és még mindig emlékeztem, hogy miként szereti a kávét” – idézi fel büszkén az emlékezetes eseményeket. 

Külön öröm számukra, hogy sok a visszatérő vendég, akikkel hosszan beszélgethetnek bármiről, nem kell azzal tölteniük az időt, hogy a kávéfogyasztási szokásaikról érdeklődnek.

„Aki legalább háromszor fogyasztott már kávét nálunk, az negyedszerre, anélkül hogy mondaná, saját szája íze szerint kapja a feketét”,

mert számukra még valóban fontos az ember, nem sértenék meg a vendéget azzal, hogy nem figyelnek rá. És nemcsak budapestiek érkeznek hozzájuk, hanem külföldiek is szép számmal, szinte naponta, akik közül többen szintén visszatérő vendégekké válnak. Járnak hozzájuk thaiföldiek, angliaiak is. „Beszélgetünk, és amit nem értünk, azt kiguglizzuk. Negyvennégy évvel ezelőtt tanultunk idegen nyelveket, gondolhatjátok, hogy mostanra kikopott” – avatnak be nevetve.

Mint mondják, naponta rengetegen betérnek hozzájuk, van, hogy alig győzik, máskor kicsit nyugodtabb a nap, de – mivel általában szendvicsben mérik a betérőket – 25–40 előre elkészített szendvics fogy el naponta, emellett készül még retró melegszendvics, hamburger, kolbász és egyéb finomság is a konyhában, például kenőkék, amiket Mama esténként állít össze gondosan. Van, aki tojáskrémet, padlizsánkrémet, tonhalkrémet fogyaszt náluk, nem beszélve a csak kávéért érkezőkről. Minden napot azzal kezdenek, hogy hajnalban friss pékáruért sietnek, majd a kávézóban Mama elkészíti a szendvicseket, hűtőbe helyezi mindet, hogy reggel hét órakor az első vendégek már vihessék is a reggelijüket. 

Nehezen tudnak elszakadni a munkától, mintha a hely szelleme őket is megbabonázta volna, egész életüket a kávézó köré szervezik. Tavaly volt az első év, amikor lazítottak picit a tempón, és már maguknak is megengedtek heti egy szabadnapot. A szemléletváltást Papa betegsége hozta, mert néhány hónapja daganatot diagnosztizáltak nála, aminek következtében teljesen átértékelték az eddigieket.

Idéntől már új egyezségük is van: ezentúl az új évet tanácskozással kezdik, megbeszélik, hogy akarnak-e még egy évet adni a munkának. „Szeretjük, de a fizikai állóképességünknek is van határa” – ismerik be, majd arról is őszintén beszélnek, hogy az eddigi években szombaton és vasárnap is dolgoztak, szabadnapjaik csak ünnepnapokon voltak.

Az idei nyárra viszont olyat terveznek, amit eddig soha: életükben először külföldre utaznak nyaralni. 

Két ember, aki az életét végigdolgozta, mégis energikus, mosolygós, emberséges maradt

A közös munka gördülékenyen zajlik, Mama és Papa módszeresen dolgozik együtt, mindenkinek megvan a saját feladata, amit a másik tiszteletben tart. Ez az egyetértés kulcsa. Megismerkedésükkor Mama már vállalkozó volt, ez hozta magával a közös vállalkozás gondolatát. Papa ötletelt, ennek köszönhetően dolgoztak tovább Kőbányán, ahol négy vállalkozást is fenntartottak, majd a Déli pályaudvaron. A „több láb” lassacskán megszűnt, befejeződött az a fajta munka, amikor az ablakon keresztül szolgálták ki a pályaudvaron megfordulókat. 

 

Akkoriban gyakran előfordult, hogy hajnali fél 4-től reggel 8 óráig kétszáz kávét adtak el, az utasok hosszú sorban szelték át a pályaudvart, és köztük is voltak, akik naponta utaztak, hiába a nagy sietség és tömeg, az ő nevüket is megjegyezték – emlékeznek vissza. „Megtanultuk, hogy ki milyen újságot olvas, ki hogyan issza a kávét, ki milyen cigarettát szív” – nevetnek, majd hozzáteszik, akkor más világ volt, ma már a kicsi kávézó az igazi, mostanra egyebet nem is szeretnének, csak emberek közt lenni, beszélgetni.

Bár eleinte nem volt könnyű, hiszen a budapesti kávézónyitás nem a vágyuk volt, arra voltaképpen rákényszerültek. Sorra szűntek meg a kétezres évek elején a munkahelyek, a pályaudvarok lassacskán kiürültek, nem volt már szükség a büfére, a trafikra, „a rendszer elvett tőlük mindent, nulláról kellett újrakezdeni”. 

Egy hely, aminek személyisége van: a betérőket hatalmába keríti a kávézó szellemisége

Arra is büszkék, hogy a hozzájuk érkezők általában szintén érzik a hely szellemét, ennek köszönhetően nagyon könnyen egymásra hangolódnak. Idegenek ismerkednek egymással, sokan ott, a kicsi asztaloknál ülve kötnek életre szóló barátságot. Nem beszélve arról, hogy a kávézó vitatérként is jól funkcionál, egymással ellentétes véleményeknek és meggyőződéseknek is helyük van, a lényeg az eszmecsere és nem a széthúzás. Náluk az elfogadás egy olyan formája valósul meg, amire sokan azt mondanák: nem is létezik. A falon focicsapatok mezei, drukkerek különféle sáljai lógnak, és hogy senki se érezze a maga meggyőződését háttérbe szorítva, Mama és Papa a Fradi és az Újpest szurkolói sálját egymás mellé helyezte, középre, hogy mindenki lássa, itt nincs veszekedés, megfér egymás mellett minden vélemény. 

„Azért is van egymás mellett a kettő, mert a mi fiatalkorunkban nem volt ilyen ellentét egy Fradi–Újpest-meccsen, a szurkolók nem bántották egymást, szurkoltak, nem kiélezett ellentéteket szítottak”, ezért

céljuk az is, hogy egyfajta békítő szándékkal vezessék apró kávézójukat, mert tudják, mindenhonnan békétlenség árad, „keressük-kutatjuk az ellenségeket”.

Bíznak benne, hogy kicsi kávézójukkal teremtenek néhány nyugalmas percet, és a gyakorlat azt mutatja, valóban enyhülnek a viszályok, még akkor is kapcsolódnak az emberek, ha teljesen ellentétes a világról alkotott képük.

Mama és Papa nemcsak egyszerű vendéglátós, hanem a betérők nagymamája, nagypapája is

Azt, hogy a vendégek kedvelik, mi több, szeretik Mamát és Papát, az is bizonyítja, hogy a helyiség telis-tele van hűtőmágnesekkel, személyre szabott bögrékkel, hálatáblákkal. A visszajárók mindig hoznak egy kis figyelmességet, amikor nyaralásaikról hazatérnek, pedig mondhatni idegenek, akiknek a kikapcsolódásuk idején mégis eszébe jut két ember és egy kávézó Budapestről, és hirtelen fellobban bennük a tenni akarás. Csodálattal nézzük a falakat, és hallgatjuk Mama és Papa lelkes felsorolását, amikor egymás után említik a neveket, rámutatva egyik-másik ajándéktárgyra, és még egy-egy személyes emléket is hozzáfűznek.

Úgy vélik, a kölcsönös bizalom és szeretet abban teljesedik ki, hogy a testi-lelki bajokra is tartogatnak gyógyírt: ha szükséges, elvágott ujjakat kötöznek be, meghallgatják a szerelmi bánatokat, megveregetik a vállakat, orvoshoz irányítanak, és attól sem riadnak vissza, hogy könnyes szemmel együttérezzenek. Mert szerintük erre születnek a vendéglátósok. Hogy amikor korban odaérnek, egy kicsit mindenki nagymamája és nagypapája is legyenek. Ezt a megnevezést a vendégeiktől kapták, és már egymást is így becézgetik, tudva azt, hogy sokaknak fontos, amit tesznek.

Képek: Chripkó Lili / WMN

WMN szerkesztőség