–

Nem akartam kóklerhez elmenni, mert azt azért sejtettem, – hogy itt annyira megbolygathatják az embert –, hogyha valaki dilettáns kezei közé kerül, elveszett. Vagy legalábbis én így képzeltem. Aztán egy ismerősöm lelkesen mesélt arról, hogy járt Angster Máriánál, aki behozta Magyarországra ez a módszert, és húsz éve foglalkozik családállítással. Gondoltam, nosza, itt az idő. Kár lenne tovább húzni.

Hogy miért jelentkezik be családállításra egy látszólag sikeres és boldog életet élő nő, két szuper leányzóval és egy remek férjjel?

Jó kérdés, de ennél bonyolultabb a helyzet. Nyolcéves koromban elvesztettem a mamámat. Olvastátok az anyák napjára írt szövegemet, melyben azokat az élethelyzeteket veszem végig, amikor ott kellett volna lennie mellettem. A mai napig érzem a hiányát az életemben. De családállításra nemcsak miatta kellett elmennem, egyszerűen mozgolódott bennem valami. Ahogy a konyhaszekrényt időnként kipakolja és kitakarítja az ember, úgy akartam én is rendet rakni a lelkemben.

Gyomromban egy kis görccsel érkezem a helyszínre… legszívesebben visszafordulnék. Mégis, mi a fenét keresek itt? Normális vagyok én? Szét akarom bombáztatni a lelkemet... ahelyett, hogy élvezném az életet a családommal, és írnám a könyveimet, meg a cikkeimet a WMN-re, amit annyira szeretek? De valami mégis idehúzott, mint egy mágnes. Jönnöm kellett, és kész.

Az ajtóban találkozom egy nővel, gyorsan szóba elegyedünk, ő is most van itt először, szintén izgul. Egymás mellé ülünk le a teremben. A helyiségben körbepillantok, és lopva valami sérülést, fájdalmat, pszichés problémát keresek mindenkin. Pedig nem őrültek ücsörögnek itt, bármennyire is egzaltáltnak tűnik a dolog, hogy munkaidőben itt gubbaszt húsz vadidegen ember, férfiak és nők vegyesen, különféle családi- és kulturális háttérrel azért, hogy megtudjanak valamit magukról, hogy helyrezökkentsenek valamit, ami kibillent a lelkükben, vagy soha nem is volt a helyén.

Hogy elsimítsák a ráncokat a tudatuk lepedőjén.

A családállítást egy fekete hajú, hatvanas nő vezeti, a szeme mosolyog, de látszik rajta, hogyha arról van szó, kegyetlenül őszinte is tud lenni. Ha arról van szó, hogy meggyógyuljon az ember. Az állítás azzal kezdődik, hogy mindenki egyenként elmondja a témáját, vagyis azt, ami miatt szeretné kérni a családállítást. A dolog úgyszólván névtelen, csak egymás keresztnevét tudjuk, az van kiragasztva a ruhánkra. Hogy ki mivel foglalkozik, lényegtelen, az az érdekes, hogy mi a problémánk.

A mi családállítónk óriási pszichoterápiás gyakorlattal rendelkezik, de még így is aggódom, mi lesz? Ahogy a mellette heverő két óriási csomag zsepire esik a tekintetem, az sem tűnik túl biztatónak.

Gyorsan elmondja, mi is a Hellinger-féle elmélet lényege. Mesél a nagy család tagjai között létező láthatatlan energiamezőről, melyben – ha sérül valahol, mert valaki nehéz sorsot élt, akkor elképzelhető, hogy – egy későbbi generáció tagja megismétli a sorsát. Ebből a mezőből a tagok úgy szedik le az energiát, mint a dodzsem fentről az áramot. Az energiaháló most ebben a szobában is jelen lesz, akkor is, ha a rokonainkat idegenek fogják megjeleníteni. A terapeuta arról is mesél, hogy a családi harmónia akkor alakul ki, ha minden családtag a helyén van. Vagyis a gyerek a gyerek fokán, a szülő a szülőén, a nagyszülő a nagyszülőén, és nem történik keveredés, amikor valaki másnak az életét éli.

A bevezető után az első bátor vállalkozó ki is penderedik Mária mellé. Akinek az állítását végezzük, választhat, hogy ki jeleníti meg az apját, anyját vagy bármilyen rokonát. Nemsokára egy család tagjai néznek egymásra a szoba közepén található szőnyegen. Az adott rokont megjelenítő segítő úgy találja meg a helyét, hogy aprókat lépeget. Van, ahol kellemetlenebbül fogja magát érezni, van, ahol azonnal kellemes neki. Így az is kialakulhat, hogy egy feleség hátat fordít a férjének, és messze tőle, egy abortuszban elvesztett baba mellé áll. Vagy egy apa közel kerül a fiához, a felesége mellől viszont valami ellöki. Egy gyerek egy nagyszülőhöz húz stb... A családtagot megjelenítő segítőnek nincs más teendője, mint folyamatosan beszámolnia arról, mit érez (ezek csak fizikai dolgok lehetnek, elméleteket, koncepciókat gyártani nem kell és nem is szabad egy-egy helyzettel kapcsolatban). A segítő az oldó mondatok után is elmondja, hogy jólesett-e neki a dolog, vagyis az adott családtagnak. Ahol ugyanis ellenállást, rossz érzést, távolságot sejt a családállító, ott a feleknek az irányításával ki kell mondani egymásnak bizonyos mondatokat, akár arról, hogy a rokon által elkezdett rossz sorsot ő most megfordítja, és nézze el neki, ha boldog akar lenni, és mást életet fog élni. De sokféle ilyen lazító, támogató mondat lehet.

Ezek a párbeszédek, illetve az adott családtag szemébe nézés, a helyzet őszinte felvállalása, oldani tudják a feszültséget, és legtöbb esetben egy megkönnyebbült ölelkezéssel zárul az állítás. Meg persze sírással.

Az első állítás után azonnal megértem, miért fontos, hogy legyen zsepi. Az összes többinél is szükség van rá, és nem azért, mert egy extrán rinyálós társaság gyűlt itt össze. Egyszerűen olyan mélyről jövő, zsigeri élmények érik az embert egy családállítás során, hogy nem tud nem zokogni, még akkor sem, ha „erős férfi” az illető.

Valamikor a közepe felé következem én. Zavarban vagyok, amikor a témámat el kell mondanom. Már az is eleve katartikus hatású, hogy ennyi idegen ember előtt meg kell fogalmaznom, mi a problémám. Kicsit úgy érzem magam, mintha valami anonim alkoholista klubban lennék, még a sok biztató mosoly is stimmel. Aztán feloldódom, Mária meglepően jól kérdez, nem tanácsokat ad, csak puhatolózik. Minden kérdésében van valami cselekvésre ösztönző elem. Aztán jön az állítás. Nehéz állítás az enyém, a résztvevőket és engem is megvisel, mégis úgy érzem, megmozdult bennem valami.

Az első nap végén egyetlen mondat visszhangzik bennem: „Megyek, elindulok élni!”

Az állítós napok között egy hét telik el. A kettő között úgy érzem magam, mint akit „kiklopfoltak, befűszereztek, és pácba tettek a hűvösre”. Napokig fáj a fejem, és köd borul a lelkemre (és mégis tudok írni egy vicces cikket a WMN-nek!). Aztán szép lassan a „bennem pácolódó anyag” kezd megérni. Bízom benne, hogy „ízletes dolog sül ki belőle”.

A második alkalomra már jóval felszabadultabban érkezem. Egymást kérdezgetjük azokkal, akiket előző hétről ismerünk, ki hogyan van. Mint a háborús sebesültek, akik a másik harci sebének gyógyulását mustrálják. Aztán jönnek az állítások. Mindenkinek a sorsából és mondataiból tanulok valamit. Más és más a történetünk, mégis sokszor hasonló a fájdalom, és a megszüntetéséhez szükséges erő és bátorság. Úgy érzem, most jóval intenzívebben tudok segíteni a többieknek, érzékenyebben jelenítem meg az egyes családtagokat, jobban átengedem magamon a történeteket.

A második napra összeszedettebb lettem, a „kiklopfolt hús” állapot véget ért. Valami bizsergetően új kezdődik. Amikor összegezni kell magamban a dolgokat, az a kép jut az eszembe, hogy olyan vagyok, mint egy háló. Egyelőre még laza szövésű, vékony háló. De egyre több vastag szálat fonok bele. Annyit, hogy nemsokára a szövet sűrű lesz, erős és kikezdhetetlen.

Finy Petra