–

Drága Mama!

Ott kellett volna lenned, amikor elkezdtem olvasni, hiszen Te is rengeteget olvastál. Könyvfüggő voltál. Állítólag sosem tartottál magadnál sok pénzt, mert bármennyi volt, mindig könyvekre szórtad el. Ez velem is így van, hamarabb veszek könyvet magamnak, mint bármilyen csajos dolgot.

Ott kellett volna lenned, amikor a matekkal és a fizikával küzdöttem, mert reménytelenül humán beállítottságú voltam. Ha az orvosi egyetemet summa cum laude végezted el, gondolom, tudtál volna segíteni.

Ott kellett volna lenned, amikor először menstruáltam, és meg voltam rémülve, inkább kínosnak éreztem, minthogy büszke lettem volna rá. A vidámságoddal oldottad volna riadtságom. Talán meg is ünnepeltük volna a nagylányságom. Sétáltunk volna a Margit-szigeten, amiért annyira rajongtál.

Ott kellett volna lenned, amikor először voltam szerelmes. Nem biztos, hogy bevallottam volna neked, hogy ki az a fiú. Akkor névtelenül adtál volna tanácsokat. Talán felvilágosítást tartottál volna nevetve, könnyedén, ahogy mindenkivel beszéltél. Én meg közben a szeplőidet figyeltem volna. Nekem is van néhány szeplőm, igaz, nem annyi, mint neked volt.

Ott kellett volna lenned, amikor kozmetikushoz mentem. Fogni a kezem az első gyantázáskor. És nem hagyni, hogy elkezdjem borotválni a lábam. Meg kellett volna tanítanod sminkelni, hiszen te úgy szeretted a színeket a szemeden. Magamtól jöttem rá, hogyan húzzam ki a szemem, miként használjam a szempillaspirált. Ez nem igazság.

Ott kellett volna lenned, amikor a röplabdázást abbahagytam, és kosarazni kezdtem. Lejöttél volna az edzőkhöz, hogy beszélgess velük, majd velem is dumáltál volna, hogy biztosan el akarok-e menni a csapatból, amikor igazi reménységnek számítok.

Ott kellett volna lenned, amikor gimnáziumot választott nekem a család. Nem hagytad volna, hogy abba az erős, konzervatív gimnáziumba kerüljek, főleg, mert annyira szerettem rajzolni. Nyolcadikban külön rajztanárhoz vittél volna, hogy felvételizhessek a Kisképzőbe. 

Ott kellett volna lenned, amikor gimiben először jelent meg nyomtatásban versem. Együtt ujjongtunk volna, aztán letelepedtünk volna a kanapéra, hogy költeményeket olvassunk fel egymásnak Pilinszkytől és Balázs Bélától, akiket annyira kedveltél.

Ott kellett volna lenned, amikor leérettségiztem, hogy nagy csokor virággal a nyakamba borulj, és átölelj. „Felnőtt lettél, kicsim” – súgtad volna a 18. születésnapomon –, „de azért kérlek, ne nőj fel teljesen!”

Ott kellett volna lenned, amikor jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára. Együtt találtuk volna ki, milyen rajzokat rakjak a felvételi mappába. Miután nem vettek fel elsőre, biztattál volna, hogy próbáljam meg jövőre is.

Ott kellett volna lenned, amikor beleragadtam egy hosszú, mérgező párkapcsolatba, és nem tudtam eldönteni, hol vannak a határaim.

Akkor talán megsimogatod a fejemet, pár mondattal pedig a lelkemet is megcirógattad volna.

Ott kellett volna lenned, amikor tanárként diplomáztam, de reklámszövegíróként helyezkedtem el. Sebaj – mondtad volna – József Attila is írt reklámszöveget. Egyszer még te is leszel költő, vagy író, kacsintottál volna. És látod, igazad lett.

Ott kellett volna lenned, amikor megházasodtam. Tetszett volna a férjem: kreolos bőrével, sűrű, fekete hajával teljesen olyan volt, mint apu fiatalon. Segítettél volna megszervezni az esküvőt, és meghatottan nézegettél volna, miközben menyasszonyi ruhákat próbálok.

Az esküvőn persze potyogtak volna a könnyeid. Mint ahogyan nekem is, és a násznépnek, amikor bemondtam a mikrofonba, hogy most itt kellene lenned velem.

Ott kellett volna lenned, amikor az első lányom megszületett. Csillogó szemekkel a karodra vetted volna, de közben a tekinteteddel engem is elringattál volna. Azon kívül, hogy te lettél volna a gyerekorvosunk, sokszor átjöttél volna csak úgy. Hogy hozz egy új könyvet vagy valami finomságot. Tőled tanultam volna meg a dalokat, amiket a lányomnak énekelek. Állítólag annyi nótát tudtál, hogy Budapesttől Nagyváradig kitartott a repertoárod a kocsiban.

Ott kellett volna lenned, amikor a második lányom megszületett. Te biztosan lebeszéltél volna arról, hogy annyira messzire költözzünk a várostól egy újszülöttel, távol a barátoktól és a családomtól. Rendszeresen átjártál volna hozzám, hogy segíts a két kisgyerek körüli feladatokban. Biztos észrevetted volna, hogy akkoriban meglegyintett a depresszió szele. Kihúztál volna belőle.

Ott kellett volna lenned, amikor az első könyvem megjelent. Kijöttél volna a könyvhétre, nagy mosolyogva dedikáltattad volna a példányodat. Előtte is szerettél oda kijárni, szenvedélyesen gyűjtötted a könyveket. A könyvespolcodon 1986-ig megvolt az összes kortárs szépirodalmi újdonság. Ha nem mész el olyan hamar, nem is tudom, hová pakoltad volna azt a sok könyvet.

Ott kellett volna lenned, amikor a lányoknak anyák napi ünnepségeik voltak az oviban és a suliban. Amikor elballagtak az óvodából, és elkezdték az iskolát. Az anyák napi műsorokon mindig odaképzeltelek egy kis székre kuporogva a többi nagymama mellé. Biztosan sírtál volna az unokáid verseit hallgatva, nem baj, együtt pityeregtem volna veled. Így csak egyedül szipogtam.

Ott kellett volna lenned egy-egy délután, hogy együtt tanulj a gyerekeimmel. Szerintem megírtad volna helyettük a házit, és inkább rajzoltatok volna, hiszen gyönyörűen rajzoltál te magad is. Ha látnád, milyen csodálatos világokat képzelnek oda a papírra ceruzával, most biztosan csillogna a szemed.

Ott kellett volna lenned a lányaim úszóversenyein, hogy hangosan szurkolhass, talán dudát is hozhattál volna, meg valami házi sütit. Bájosan laikus kérdéseket tettél volna fel az unokáidnak az úszással kapcsolatban: például, hogy mi az a forduló, és honnan tudják hátúszásnál, mikor jön a fal. Ők türelmesen elmagyarázták volna ezeket az öledbe telepedve.

Ott kellett volna lenned ezekben – és még sokkal több pillanatban mellettem. Vagyis inkább itt kellene lenned még mindig. De talán most néhány sor erejéig mégis megjelentél. És biztos vagyok benne, hogy mosolyogtál. Ahogy mindig is tetted.

 

Finy Petra