–

„Nem fogsz hinni a szemednek – kilencéves kislány a világ egyik legtehetségesebb festője!” „A tizenöt esztendős énekes slágerlistákat döntöget!” Ilyen és hasonló szalagcímekkel tömve a padlás. Tinédzserkorú vagy legfeljebb a húszas éveik elején járó kis tudósok és művészek lepik el a világot, és úgy tűnik, 2017-re végképp behódoltunk a gondolatnak, hogy annál elismerésre méltóbb egy eredmény, minél ifjabban éri el valaki. Bár a tudományos életben is gyakori ez a jelenség, a szemléltetés kedvéért maradjunk most a művészeteknél: a szalagcímekben és sokszor még a szakmai diskurzusokban is könnyelműen dobálóznak a „zseniális” – jelzővel, példaként felhozva Petőfit, a 27-esek klubját, Arthur Rimbaud-t és a többi, fiatalon elhunyt vagy a pályát félbehagyó alkotót. Ha valakinek fiatalon van egy jó impulzusa, támad egy jó ötlete, hajlamosak azonnal zseninek kikiáltani – csak azt hagyják ki a számításból, hogy az alkotói pálya – miként a tudományos is –, nem a sprinterek, hanem hosszútávfutók műfaja.

A legkézenfekvőbb példát a tehetségkutatók résztvevői szolgáltatják: azok a gyerekek, akik nagyon fiatalon azt hallják, utánozhatatlanul tehetségesek, „jobbak, mint az eredeti” és „már kész előadók”, hajlamosak ezt el is hinni. Hiszen még éretlenek, formálhatók, és senki nem készíti fel őket arra, milyen kőkemény pálya is valójában az előadói, ezért amikor véget ér a verseny, és odavetik őket az oroszlánok elé, többnyire elmenekülnek, vagy felfalják őket a fenevadak. Hasonló a helyzet a gyerekszínészeknél is, de most ne menjünk el Hollywoodig és a tiniként alkoholistává és drogossá váló kis sztárokig, mert van mit söprögetnünk a saját házunk táján is. Nemrég egy filmessel beszélgettem, aki kicsit keserűen azt mesélte, gyerekszereplőt keres egy készülő projekthez, de nem talál. Nem mintha nem lenne rengeteg édes, gyönyörű és vérprofi gyerekszínész az országban, és épp ez a baj: nyolc-kilencévesen ezek a gyerekek már vérprofik. Remekül fogadják az instrukciókat, tudják, hová kell állniuk, hogy jó szögből vegye őket a kamera, és gombnyomásra tudnak sírni. Arról viszont sok esetben fogalmuk sincs, mit érez az a, mondjuk, árvaházban nevelkedő karakter, akit alakítanak. Hogyan is lenne? Hiszen sosem élték át, és általában nincs idő elvinni a gyerekszínészt egy árvaházba, hogy a saját szemével lássa, amit eljátszik.

Hasonló a helyzet más művészeti ágakkal is: zenében, irodalomban, képzőművészetben egyaránt érdem, ha valaki nagyon fiatal, és mesteri módon játszik el például egy Mozart-prelűdöt, vagy ír egy zsigerien ügyes verset. És pontosan ez itt a kulcsszó: zsigerien.

Nagyon fiatalon a tehetség még a zsigerekben, nem pedig az elmében és a szívben fészkel, és annak, hogy az adottságok kiteljesednek-e később, rengeteg összetevője van.

Arthur Rimbaud valóban tizenöt éves volt, amikor zseninek kiáltották ki, ám arról kevésbé szól a fáma, hogy a húszas éveiben már abba is hagyta a versírást. Petőfiről sem tudjuk, hogy ha nem tűnt volna el Segesváron, vajon kitartott volna-e benne a szenvedélyes lendület a forradalom után is, tekintve, hogy legszebb verseit éppen erről írta, és ugyanígy titok marad, mi lett volna Janis Joplin, James Dean vagy Amy Winehouse sorsa, ha 27 évnél több adatik meg nekik.

Valószínűleg a fiatalságnak és a teljesítménynek ez az összefüggése abból a romantikus elképzelésünkből fakad, hogy a tehetség a sors ajándéka, és lám, milyen korán megmutatkozik, elrejteni se lehet, mindenképp utat tör magának. Ez igaz, de az a tehetség, ami fellobban, majd ellobban, és némi nyugtalan útkereső ösztönnél több nincs mögötte, inkább nevezhető szerencsének (bár vitatott, hosszú távon mennyire szerencsés dolog ez). Az elhíresült mondás szerint a siker nagyjából tíz százalék adottság és kilencven kemény munka, emellett pedig releváns élettapasztalat és rengeteg kudarc eredménye. Ezt egyszerűen nem lehet megúszni. Mint ifjúsági könyvek szerzőjének, gyakran felteszik nekem a kérdést az író-olvasó találkozókon: mit kell tennie valakinek ahhoz, hogy íróvá váljon? Erre nyilván egy csomó mindent mondhat az ember, hogy kitartás, sok türelem, sok gyakorlás... és így tovább, a lényeg mégis az: élni kell. Egyszer régen egy csodálatos költőnő, akinek a versét meg szerettük volna zenésíteni az akkori zenekarommal, elhívott magához beszélgetni, majd az este végén elégedetten dőlt hátra, és azt mondta, odaadja a verset.

„Csak azt akartam látni, van-e benned elég fájdalom, hogy elénekeld.”

Akkor ez a mondat furcsának, kegyetlennek tűnt, de ma már szalaggal átkötve adnám át annak, aki a – tudományos vagy művészeti – alkotás nehéz útját választja. Hagyni kell, hogy fájjon. Megtapasztalni, megízlelni, engedni, hogy átfolyjon rajtad, a mélyére kerülni, felkapaszkodni a csúcsára. Enélkül lehet az ember bármilyen tehetséges, a hangja rövidesen elvész a tömegben.

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Everett Collection