WMN-SamsungS8

–

Inkább a halál

Mi tagadás, oltári nagy pofám van, ráadásul nem is mutatok nagy hajlandóságot arra, hogy befogjam. Szívesen és kérés nélkül osztom meg nézeteimet, észrevételeimet, gondolataimat bárkivel, aki arra kapható, hogy végighallgasson, esetleg elköveti azt a hibát, hogy velem társalogva levegőt vesz... hogy aztán – a pillanatnyi szünetet kihasználva – én már zúdítsam is rá boldogan a szövegemet. Legalábbis így voltam vele mindig a kisebb baráti társaságokban. Abban a másodpercben ugyanis, hogy nagyobb plénum előtt kellett megszólalnom, például az egyetem szemináriumán jutott eszembe valami eget rengető, vagy ne adj' isten épp tudtam a választ a tanár kérdésére, a személyiségem mintha egy csapásra megváltozott volna.

A közlékeny, örökösen járó kacsafeneke helyett egy szorongó, izzadó tenyerű görcshalmaz lettem egy pillanat alatt. Abban a szent minutumban, hogy éreztem, mindjárt rám kerül a sor, és fel fognak szólítani, vagy csak rám pillantott a tanár, a szívem a torkomban kezdett dobogni, a fejem olyan vörös lett, mint egy céklarépa, cserébe viszont reszketett is, mintha puding volna, a tenyeremből pedig patakokban csobogott az izzadság.

Fél perc alatt minden egyes alkalommal sikerült olyan állapotra stresszelnem magam, hogy amikor valóban meg kellett szólalnom, körülbelül egy szélütött makákó szellemi szintjén nyilvánultam meg... ezt most túlzás nélkül állítom...

Nem mintha egyedülálló lettem volna ezzel a félelmemmel. Egy pszichológiai vizsgálat szerint ugyanis, ha választani kell, az emberek inkább vállalják, hogy apró áramütésekkel csapassák őket, mint hogy öt teljes percen keresztül kelljen nyilvános beszédet tartaniuk. Egy másik kísérlet pedig arra mutatott rá, hogy legtöbbünk jobban retteg a nagyobb közönség előtt való megnyilvánulástól, mint a pókoktól vagy a haláltól.

Helló, rettegés, öreg barátom!

Én is szépen keresztüllébecoltam volna az életemen anélkül, hogy kitegyem magam ekkora stresszfaktornak, ha nem fogadtam volna meg két évvel ezelőtt, hogy ha bármi klassz lehetőséget elém sodor az élet, arra semmiképpen nem fogok nemet mondani. Még akkor sem, ha amúgy a gondolatától is kiver a víz, és legszívesebben összefosnám magamat ott helyben.

Így esett, hogy amikor a legelső Hello, WMN-estek egyikén a DTK megkérdezte, nem lenne-e kedvem nekem is szerepelni, akkor azonnal igent mondtam. Közvetlenül azelőtt, hogy elájultam volna az iszonytól.

A fellépés előtti fél órában aztán egy pohár rozé mellett megbeszéltem magammal, hogy igen, valószínűleg vörös lesz a fejem, és ezt mindenki látni fogja, de majd a világításra fogom. A hangom is minden bizonnyal olyan reszketeg lesz, mint egy százéves öregasszonynak, de csak az első két órában, addig meg úgyis véget ér az egész tortúra. Vagy jó esetben ott helyben szörnyethalok.

És azt kell mondjam, nem is okoztam magamnak csalódást, virítottam a stresszelő énem teljes skáláját.  A fejem vörösen villózott, mint egy karácsonyi égősor, miközben úgy makogtam, mint egy kamaszodó pávián, izgalmamban hol mély hangon dörmögve a bajszom alatt, hol szopránban visítva. Viszont! Túléltem.

Bocs, de nem fognád már be végre?

Sőt! Nem csupán túléltem, de amikor legközelebb újra felmerült a kérdés, szerepelnék-e, már egy kicsit gyorsabban vágtam rá az igent, és még csak fel se kellett mosni a padlóról közvetlenül utána.

A színpadon pedig már tudatosan igyekeztem legyűrni a félelmemet, és ott üldögélve végignéztem egyenként a közönségen. Csupa kedves, szimpatikus arc nézett vissza rám, én pedig egyenként feltettem magamnak a kérdést: kell-e tőle félni? A válasz: nem.

Na, és tőle? Ugyan már! Így aztán a fejem is kisebb amplitúdóval rezgett, és azt hiszem, az arcszínem is kezdett eggyel kevésbé gutaütöttnek tűnni kívülről. A harmadik alkalommal a szorongásom inkább már kellemes izguláshoz hasonlított, a negyediknél pedig úgy éreztem, mintha mindig is ezt csináltam volna. Képzeld csak, odáig sikerült fejlődnöm (vagy fajulnom, nézőpont kérdése), hogy amikor már ötszáz néző előtt pofáztam a gasztronómiáról, egy cseppet sem izgultam, és egyszer csak azon kaptam magam a reflektorfények alatt üldögélve, hogy unatkozom. Alig várom már, hogy a másik, nem is emlékszem, ki volt, talán Dragomán György, Mautner Zsófi, Főzelékes Feri vagy a Szentesi, de maradjon már csöndben, vagy vegyen levegőt, hogy végre én, én... és csakis én egyedül rizsázhassak, amíg ránk nem oltják a villanyt a zárórára hivatkozva.

Szóval én nagyon boldog vagyok, hogy ilyen klasszul sikerült legyőznöm a szorongásomat és a félelmemet a nyilvános szerepléstől. Ezzel sajnos csak egy baj van: ha már akkor sem tudok izgulva kussolni, amikor ötszáz szempár szegeződik rám, mikor fognak a többiek is végre szóhoz jutni?

 

Fiala Borcsa

Kép: Csiszér Goti/WMN