Pörget és bénít

A témával foglalkozó kutatók és szakértők eleve kétféle stresszről beszélnek, amiknek szexi külön nevük is van: distressz és eustressz. Előbbi az általunk ismert „romboló” negatív stresszt, utóbbi az hasznos pozitív stresszt jelöli. Előbbiről bármelyikünk heteket tudna mesélni, ezt a jelenséget, ugye, düh és szorongás, idegesség, sokszor tehetetlenség kíséri, sőt, olykor ezen fogalmak szinonimájaként használjuk magát a stressz szót is.

És hogy mit jelent a másik – pozitívnak mondott – stressz, vagyis az eustressz ehhez képest? Támogat, pörget, spannol bennünket, kritikus helyzetekben extra energiát ad, gyorsítja és segíti a gondolkodást és a nehéz döntéseket, illetve velünk van a sportolással, szerepléssel, fizikai igénybevétellel járó tevékenységek során.

Mindenki ismeri

Mindannyian feleltünk már tanár előtt, indultunk valamilyen sportversenyen, készültünk klasszikus első randira… vagy ültünk nézőtéren, ahol a színpadon a gyerekünk, testvérünk, feleségünk, férjünk szerepelt. Lódult már meg sokunk alatt repülőgép a kifutón, mondtunk már néhányan a boldogító igent is, és sokan álltunk ki kisebb-nagyobb társaságok elé prezentálni – megannyi élethelyzet adódott és adódik, ami úgy kezdődik, hogy a torkunkban dobog a szívünk, izzadni kezd a tenyerünk, zihálunk, remeg a gyomrunk, és nem, nem a szexről beszélek!

A pozitív stressz ott van velünk rengetegszer, és jótékony hatásairól sok esetben fogalmunk sincs.

Nem feltétlenül vagyunk tisztában vele, hogy az extra teljesítményt segíti ez a fajta stressz, pörgeti a vérkeringést, és felkészíti az agyat meg a testet a szükséges pluszra. Élesíti a szemet, mélyíti a koncentrációt, és képessé tesz bennünket pontosan arra az extra munkára, amire ott és akkor szükségünk van. Az okosok úgy mondják, hogy az a jó stressz, ami pörget, és az a rossz, ami bénít.

Valahogy nekem mindkettőből elég sok jutott eddigi életem során

Tizenhat évnyi iskola, közben kilenc évnyi versenysport (+négy év egyetemi kosárlabda-bajnokság), aztán 20 év rendezvényszervezés, mellette hat–hét csodálatos év egy mérhetetlenül hülye punkzenekar énekeseként – voltaképpen azt kell mondanom, hogy ha ennél több stresszt akartam volna belepakolni az életembe, akkor valami extrém sport után kellett volna néznem. És akkor így utólag azt is értem, hogy honnan a fenéből szereztem erőt a 20–30 órás rendezvényes „munkanapok” pokoli utolsó hat–hét órájához, honnan maradt energiám két óra alvás után felkelni vizsgázni, és így tovább.

Az első Sziget-fellépésünk előtti pillanatban éreztem a legtisztábban a hatását. Mondjuk, ott hányni akartam az idegtől, és ha valaki azt mondta volna, hogy „na, mennyire király ez a jótékony stressz dolog”, vélhetően egy gitárt is a hátába állítok. De ezzel együtt el kell ismerni, legkésőbb ott levizsgázott nálam a stressz, mert életem egyik legjobb koncertje és legcsodálatosabb élménye lett az a 60 perc.

Jó, az utolsó szám közben elájultam, és egy marha nagy hernyóként csuklottam rá az egyik hangfalra, de arról már nem a stressz, hanem a kimerültség tehet, meg az a viszonylag egyszerű törvényszerűség, hogyha csak kifelé üvöltöd magadból a levegőt, de venni elfelejtesz, akkor megborulsz.

És hogy miért írom le mindezt?

Részben azért, mert most is egy ilyen pillanatra készülök. Mármint nem ájulásra, hanem pozitívan stresszes pillanatra. Egy olyan kalandra, amilyet még én sem csináltam soha, pedig sok őrültségre mondtam már igent. Színpadra állok újra. De ezúttal nem énekelni fogok, és nem is a saját rendezvényeim egyikén fogok szerepelni meg szervezkedni.

Előadást fogok tartani életem eddigi legnagyobb közönsége előtt. Réges-régi nagy álmom válik valóra ezzel, de nem a közönség mérete miatt, hanem azért, mert a TEDx-sorozatban szerepelhetek, ami számomra nagy szerelem és óriási megtiszteltetés.

És az a bizonyos stressz meg az adrenalin már most ott tombol a véremben. Elég elképzelnem azt a pillanatot, amikor ki kell lépni a közönség elé, és itt, a kanapémon is felgyorsul a légzésem. Csak remélni tudom, hogy minden, amit a pozitív stresszről olvastam és megtudtam, az valósággá válik. Felgyorsít, és nem lebénít, segíti majd az agyamat, és nem blokkolja, hogy majd megtalálom tőle a szavakat, és nem elveszítem őket.

Meg arra is gondoltam, hogy igazából szurkolhatnátok is egy kicsit. Abból még sosem lett baj.

Tudtad, hogy a stresszt pozitív változásokra is lehet fordítani? Ha nem, olvasd el a HVG Extra Pszichológia Magazinban! 

Doffek Gábor