–

Soha nem akartam gyereket – ezt, mondjuk, azt hiszem, nem mondom most el neked, mert még csak hét és fél éves vagy, és nem rád tartozik. Majd talán egyszer, ha felnőtt leszel. Meg amikor végre nem én öltöztetlek reggel, ugye. A férjemmel, aki a te apád, és még ugyanúgy hörögni is tud, mintha fekete bödön lenne a fején, egyáltalán nem terveztünk semmiféle gyerekáldást. Ez a két szó, hogy gyerek és áldás, nem is került egy mondaton belülre. Én egy ideig akartalak, lányt mindenképpen, de aztán apád jól tette, hogy lebeszélt róla a ránk váró nehézségekre hivatkozva – különben már háromgyerekes anyamatróna lennék, ami, ugye, nem tenne túl jót a másik két gyereknek (sem). Aztán minden valószínűség szerint újévnapi tréfaként mégis úgy döntöttél, hogy jössz, és leszel. Ügyesen kivártad csendben, amíg hajnali hatkor megcsináltam a tesztet, és csak a fogkrém miatt rángattad meg reggelente belülről a rókazsinórt. A nagy hír hallatán nem bontottunk pezsgőt, nem következett örvendező, izgatott vásárolgatás. Egyrészt nem volt pénzünk, másrészt apád a hír hallatára tulajdonképpen visszaaludt.

Szép csendben növekedtél, és nem bántad, hogy csak én csodállak egyedül az ultrahangon. Nem nyafogtál amiatt sem, hogy egy veled egyező méretű hematóma is ott héderezett a méhemben, elfértetek egymás mellett. Talán a halott ikertestvéred volt, talán nem, de az orvosokat halálra rémítette, ahogy engem is. Vetélésgyanúval kerültünk kórházba, és az ultrahangig nem hallottam a szívverésed. Élő magzat, kezdte sorolni az orvos a nővérkének, és mind a hárman könnyeztünk, amikor meghallottuk a szapora szívdobogást, és ahogy azt figyeltük, hogy felkuporodsz a méhem falához, elrúgod magad, átúszol a másik oldalra, aztán ott is felhúzott lábakkal elrugaszkodsz... azon poénkodtunk, hogy biztos úszó leszel. Mondjuk, amióta létezik ez a kötelező szülőtartás, nem bánnám, ha annyit keresnél, mint Hosszú Katinka.

Túléltél te mindent. A hematómára fittyet hányva növekedtél tovább, nem érdekelt, hogy én közben olyan lelki válságon megyek át, amit csak egykori abúzusáldozatok éreznek, ha teherbe esnek. Ez a nemtörődömség, a külvilágra és anyád hülyeségeire való totális fittyet hányás az, ami az életbe vitt téged. Regélhettek az orvosok koraszülésről, adhatták a tüdőérlelőt 28 hetesen, aztán meg az oxytocint 41 hetesen, te szépen megvártad, amíg ideálisak lesznek a körülmények.

Nem nyafogtál azon, hogy csak használt ruháid vannak, anyád-apád nem ért hozzád, és akkor sem sértődtél meg, amikor örökbe akartalak adni.

Bizony, lelkileg egyre rosszabbul lettem, és a szülés után úgy éreztem, ez nekem nem fog menni. Sírva könyörögtem a döbbent férjemnek, meg a még döbbentebb anyámnak, hogy adjunk vissza, ezt én nem fogom túlélni, de te maradtál. Persze most tekintsünk el attól, hogy a szakértők egy része szerint már az anyaméhben meg a korai hónapjaidban is érezted a benyomásokat, az én rezgéseimet – azért tekintsünk el tőle, mert már nem tudok rajtuk változtatni. Köszönöm, hogy maradtál, hogy addig üvöltöttél, amíg az orvos ki nem találta, hogy tápszeres hozzátáplálásra lesz szükség, mert a tejemtől lefogysz, hogy makacs kitartással azért is élni akartál. Tojtál magasról a körülményekre, másztál, jártál, mosolyogtál, és amikortól elköltöztünk, te meg én, már őszintén nevettél is. Megszerettelek.

Azóta is elviselsz engem, a nagyanyád, a költözéseket, az anyagi válságokat, azt a „röpke” időt, amikor csonttá fogyva oviba sem tudtalak elvinni, a kacagásokkal, az ölelésekkel feledtetsz mindent. Nem tudtad, milyen sötét démonokkal küzdök, mit harcolok, ez is megy abba a mappába, amit csak felnőtt korodban szándékozom megosztani veled. Jól döntök-e? Fogalmam sincs. Mondjuk, eddig sem nagyon volt. Rám szabadultál, néha úgy érzem, agyonnyomsz, néha úgy, hogy a felhők közé repítesz, letaroltál, kizsigereltél, de én átélhettem, hogy ezen a sokat próbált földön (ami én lennék) élet termett. Hogy van remény, hogy mindig van holnap. Egy jobb holnap.

A jövő gyermeke vagy, arra emlékeztetsz, ami lehettem volna, és ami még lehetek, mert őszintén szólva, a múltamra is magasról teszel, és így van ez jól.

Nézzünk előre, a jobb anyák napjai felé, amik azért lettek mostanára ünnepek, mert te vagy nekem. 

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/LittleBee80