–

„Csatatér: fájdalmas történések színtere, sokszor véres találkozásoké, ahol otthagyunk valamit a testünkből, de talán nagyobb darabban a lelkünkből. Az, hogy mennyire fájnak ezek az ütközetek, hogy min megy keresztül közben az elménk, nem hiszem, hogy meg tudnám fogalmazni, ti pedig úgysem hinnétek el. Az egészen biztos: valami végérvényesen megváltozik, az ember pedig retteg a változástól. Vajon ezzel a megváltozott testtel is kelleni fogok a férfinak? Ugyanúgy fog működni minden? És ha nem, akkor hogyan lesz? De ami a legfontosabb: megmaradok-e ugyanannak a valakinek, aki azelőtt voltam? Elmondom, hogy nem. Semmi sem lesz ugyanolyan, és ezért felettébb hálás vagyok, mert egy percig nem akarnék a régi lenni, így vagyok jó, a hegeimmel együtt, az én kis személyes csatateremmel. Irtó kemény az út, de a végén a gyógyulás van, és egy csodálatos élet. Higgyünk benne!”

Ezeket a gondolatokat 2015. február 23-án írtam egy Facebook-bejegyzésben, miután felrajzolták a már kétszer megoperált hasamra a sugárterápia térképét. Nagyjából egy hónapja tudtam akkor, hogy visszanőtt a tumor, túl voltam egy újabb kemókörön, de még fogalmunk sem volt róla, hogy túlélem-e a betegséget. Tele voltam félelemmel, fájdalommal, de ami még ennél is több volt bennem: a reménnyel. És az volt a legkisebb gondom, hogy a hasamon van egy jókora heg, amely a szeméremdombom alsó felétől indul, és elér egészen a köldököm fölé.

Az, hogy van egy sebhelyem, ma sem aggaszt jobban, sőt, olyan egy kicsit, mintha ez a vonal mindig is a részem lett volna. Nem rettegek megmutatni, nem szégyellem, nem akarom meg nem történtté tenni.

Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor 2014-ben leszálltam a kórházi ágyról a legelső nagy műtét előtt, kimentem a mosdóba, felhúztam a pólómat, és utoljára jól megnéztem magam. Tudtam, néhány óra múlva már egy másmilyen testben fogok felébredni, és soha többé nem látom ugyanúgy magam. El kellett búcsúznom a szép hasamtól, és attól is, ami benne van. Tisztában voltam vele, hogy a méhemet nem lehet megmenteni, mert nem volt egy apró reménysugár sem arra, hogy valamilyen csoda folytán ép szervvel ébredek fel. A daganat túl nagy volt, a műtét bonyolult, de aztán végül sikeres... szerencsére.

Az életem azóta gyökeresen megváltozott. A csapongó, céltalan, féktelen évek véget értek. Helyettük visszataláltam a családomhoz, megtaláltam azokat, akiket őszintén szerethetek, kaptam egy hivatást, egy célt, és ami a legfontosabb, hogy képes voltam legyőzni – nem a betegséget – hanem önmagam. A heg a hasamon pedig nem szépséghiba, hanem az önbizalmam, a kerek, kiforrott személyiségem záloga. Nemcsak hogy képes vagyok vele együtt élni, nem csupán elfogadtam, hanem hálás vagyok, hogy a két sikeres műtét, és a teljes gyógyulásom jeleit viselhetem magamom.

Nem úgy gondolok rá, hogy elrontja a külsőmet, hanem örökké emlékeztetni fog arra, hogy soha ne felejtsem el, honnan jövök, min mentem keresztül, és merre tartok.

Ez a vonal az életem része, egy olyan erős és kitörölhetetlen szimbóluma a halált megvető bátorságomnak és a kifáraszthatatlan akaratomnak, hogy elképesztően büszkén viselem máig... és örökké.

Nem dicsekszem vele, nem mutogatom úton-útfélen, de nem is szégyellem az edzőterem öltözőjében. Nem takargatom kínosan a strandon, és nem volt ciki akkor sem, amikor ágyba bújtam a fiúval, akit szerettem.

Ez a heg annak a szimbóluma, hogy élek, és nem félek soha többé... semmitől.

Szentesi Éva

A képek a szerző tulajdonában vannak