Csevapcsicsa és demizson – húsvétok a Káli-medencéből

–

A gyerekkorom azzal telt, hogy húsvétkor beültünk a bogárhátú folkaccenbe – ahogy apám mondta, és lepöfögtünk Balatonhenyére, ami a Káli-medence kicsi zsákfaluja. Ennek a 160 kilométernek minden méterére emlékszem. Imádtam a zánkai tábor kerítését bámulni, elsuhanni a révfülöpi bolt előtt, ahol ajánlott volt megállni, mert ez volt az utolsó hely, ahol a tejen, kenyéren és tésztán kívül mást is lehetett kapni, és ahol aranyáron adták a zöldséget, de legalább volt. Anyám sosem értette, hogy lehet, hogy ott, vidéken mindig minden drágább, mint Pesten. Aztán jött a nagy kanyar a postával, és robogtunk a dimbes-dombos tájon át, ahol – ha a Papa megnyomta a gázt, akkor – repülni is lehetett a bukkanók felett, mi meg a nővéremmel sikoltoztunk boldogságunkban. Kővágóörs-Köveskál – rövid kitérő a pékhez – és onnan már csak a téesz szőlői mutatják az utat Balatonhenye felé. Át a kishídon, és már is ott voltunk, a ház előtt, melynek zsalus ablakai némán vártak ránk. A falumban.

Ahol gyakorlatilag a gyerekkoromat töltöttem, élénk kíváncsisággal szemlélve a  helyi gyerekek életét, ami sokkal nehezebbnek tűnt, mint a miénk. Élveztem, hogy én vagyok az író úr lánya, akit mindenki ismert. Már hogyne ismertek volna, az egész faluban vagy kétszázan laktak. Ide a gázos is csak hetente egyszer jött, a Csepel bicikliken lógott az üres palack, amit a kocsma mellett lehetett kicserélni. A kocsmában, ahova csütörtökön jött friss sütemény, alumínium tálcákon, krémes, tán mignon, puncstorta – odáig voltunk érte, de időben kellett menni, mert gyorsan fogyott. Nyilvánvalóan a szocialista nagyipar egyentermékeit fogyasztottuk, de ettől még a puncs mennyeinek tűnt, a krémes pedig a kézműves luxuscukrászatok ízvilágát hozta.  

A házat még a születésem előtt vették a szüleim, valami eltévedős történet vezette őket a félig romos parasztházig, amit annyira olcsón adtak, hogy anyuék rádobtak egy tízest a vételárra. Ekkor még nem volt tele filmesekkel a Káli-medence, az első fecskékkel érkeztek a szüleim. 

Az érkezésünkre kinéztek a szomszédok, konstatálták, hogy megjöttek az író úrék, Vilma, a bolond öregasszony, akinek a fiát Berlinben lőtték agyon, megjelent aktuális kutyájával, és hozott egy kis gombát, szürke haja szanaszét állt. Részeg volt, mint mindig, a férfibakancs fölött nejlon otthonka, a keze mindig szutykos... Szerettük, ő is szeretett minket, és nem azért, mert gyakran kapott egy kis bort, volt az bőven a téeszből. 

A ház dohos volt a tavasz kezdetén, pókhálók és egérnyomok lepték el a szobákat, a csergéket ki kellett vinni a napra, hogy jobb illatuk legyen. Volt, hogy a cserépkályhákat is meg kellett rakni, bár csak lassan lett meleg, de nem baj, mert a „malacka”, amit a lábunkhoz raktak, legalább olyan jól melegített. Mindennek volt egy markáns szaga, ahogy a torontáli mintás falvédőt bámulva elaludtam a vastag dunyha alatt, azt éreztem, ez maga a boldogság.

Eközben a felnőttek itták a bort meg a pálinkát, a pesti értelmiség és a henyei lakosság együtt éltette a világot a kecskelábú asztaloknál ülve, mire feljöttek a csillagok, addigra örök barátságok alakultak.  

Margitka, a szomszéd, egyszer hozott egy nyulat, melynek viszonylag hamar megpecsételődött a sorsa, de addig is játszhattunk vele, míg a bográcsban végezte pörköltként. A véres jelenettől védeni akart az anyám, de elmondása szerint lelkesen néztem, ahogy egy mozdulattal megszabadítják a nyulat a bundájától, hogy aztán isteni ebéd legyen belőle. 

A barátok és azok barátai csak jöttek és jöttek, és minket, gyerekeket nem érdekelt, hogy a nagynéni messze földön híres filmrendező... vagy a fényképezőgépet kattogtató bácsi elismert operatőr. Mi az alapján osztályoztunk a felnőtteket, hogy ki ad a dugisütiből, és ki engedi meg, hogy megnézhessük a Linda-sorozat valamelyik részét a vendégszobában, ahol a tévé fekete-fehéren sugározta a filmeket, ahol be lehetett kuckózni a szenes kályha mellé, és az első gyilkosságig nézhettük a krimiket. 

Ha nem a kertben vagy a patakban rohangásztunk – sárga gumicsizmában, ebből valamiért irgalmatlan mennyiség volt lent – akkor jártuk a falut, aminek mindössze két utcája volt, a Kossuth meg a Kütyü. Ne kérdezzétek, mit jelent, a Kütyü az kütyü, balra az egyetlen utca, a tanító úr háza után kettővel, ahol a mérges libák laktak.

Nem volt túl sok szabály, bárhová mehettünk, csak a déli harangszókor kellett hazaindulni. Azt meg mindenhonnan lehetett hallani, az alig 180 lelkes falunak két temploma is volt. Persze mi a távolabbiba jártunk, a nagyanyám kirakta a kétforintost, amit a perselybe kellett dobni, rám adta a fehér kardigánt, és már mentünk is.

Én olvashattam fel a misén, és egészen addig büszkeséggel töltött el a dolog, míg meg nem kaptam életem első migrénjét, és úgy összehánytam a templomot, hogy félbe kellett szakítani a misét.

Pedig az atya jó fej volt, klasszikus vonalvezetésű pap, enyhén túlsúlyos, pirospozsgás, szerette a misebort is, és mindig hazavitt vasárnap a Trabantján, aminek a váltója a mai napig lenyűgöz. 

Mise után lehetett tojást festeni, játszani és persze jókat enni, mert mindig volt egy-két nő a konyhában, aki összedobott valamit, hogy a szívecskés viaszosvászonnal betakart ónémet ebédlőasztalon befaljuk kakaóval. A székek egy része sosem bírta a strapát, a húsvét abból állt, hogy a férfiak szentségeltek, és széket ragasztottak, mi meg azon versenyeztünk, kinek az apja szerel ügyesebben. Az enyém sosem nyert. 

Hétfőn bujkáltunk, mert jöttek a srácok, akik nem pont a piros tojásokra hajtottak, a házi pálinka meg a csoki jobb motivációt jelentett, és már reggel tízre rajtunk volt a helyi ÁFÉSZ teljes kölnikínálata. Ha nem volt túl hideg, csevapcsicsát sütöttünk kint a grillen, a gyerekek lelkesen formázták a kis nudlikat, én meg nyersen ettem a húst, amiről anyám mindig elmondta, hogy nem szabad, mert gilisztám lesz, de kit érdekelt, amikor annyira finom volt. Senki nem bírta megvárni, mire asztalra került az étel, mindenki a tűz mellől lopkodta, az aktuális szakács meg csak röhögött, hisz ott volt mellette a demizson, és két-három pohár után már minden tökéletesnek tűnt. 

Henye nincs már, 14 éves koromban eladták a szüleim. A falut teljesen felvásárolták a svájci nyugdíjasok, a barátaim arrébb költöztek, ahol van munka, ha arra járok, előfordul, hogy gyanakodva nézik a lakók, ki ez az idegen, akit nem szoktak erre látni. 

A Káli-medence divatos lett, a Liliomkerti piacon húzzák le a pesti hipszterekről a pénzt, a kővágóörsi étterem helyett már jobbnál jobb gourmet-jellegű konyhák közt lehet választani, hogy aztán a mandulafák mellett megállva szelfizzen egyet az ember, hogy azonnal megossza a világgal, milyen trendi helyen is van ő.

Hiányzik a régi Henye, Pali bácsi, a borász, Erika, akinek a mamája kacsát tömött és tyúkot vágott – valamint a világ legjobb tócsniját dobta össze három perc alatt, a mise, a rohangászás a haverokkal, Kese a sarokról, aki azóta vállalkozó lett, meg Vilma, akinek a kidőlt vályogházát biztosan hamarosan megveszi a városi nép, hogy a tájba illő trendi parasztházat építsen a helyére. 

Zimre Zsuzsa

A képek a szerző tulajdonában vannak