Tizenegy évesek lesznek a fiaim, de az esti meséről még nem szoktunk le, sőt lassan én ragaszkodom hozzá, pedig voltak idők, amikor legszívesebben elhagytam volna, annyira fárasztott. De úgy van ez, ahogy gyakorlottabb szülőtársaim mondták, amikor még amiatt panaszkodtunk, hogy a gyerekek túl sokszor járnak át az ágyunkba éjjelente, így nem tudjuk rendesen kialudni magunkat: „még visszasírjátok”, intettek bölcs mosollyal, és igazuk lett. Ahogy cseperednek a gyerekek, úgy válik egyre értékesebbé minden perc, amit még együtt tölthetünk, amíg beengednek a világukba, és velünk osztják meg a gondolataikat.

Ezért egy kis szünet beiktatása után újra kezdtem olyan könyveket keresni, amiket felolvashatok nekik – amellett, hogy időnként már egyedül is olvasnak. Miután pedig befejeztük Tonke Dragt lovagtörténetének második részét, a legalább hatszáz oldalas A Nagy Vadon titkait (aminek az első részét még Gabi ajánlotta), és épp bepánikoltam volna, hogy mi következzen most, szerencsénkre megjelent Borcsa legújabb ifjúsági regénye, a Balatoni nyomozás.

A következő jó hír az volt, hogy Borcsa biztosított róla: a címével ellentétben nem igazi krimiről van szó (ami nagyon népszerű műfaj lett a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalomban is), hanem inkább kincsvadászatról – ami azért volt fontos, mert az én gyerekeim épp a bűnügyi történetektől ódzkodnak, fogalmam sincs, miért. Valaha kifejezetten élvezték Geronimo Stilton kalandjait, az Emil és a detektíveket pedig egyformán imádtuk, azóta mégis mindig a fejüket rázzák, ha krimit ajánlok.

A kincsvadászatra viszont bármikor be lehet őket cserkészni, meg is értem, miért. Én is sokáig álmodoztam arról, hogy egyszer megtörténik velem a valóságban – mert bármilyen hihetetlenül hangzik, és tudjuk, hogy csak mese, azért Heinrich Schliemann története még a kamaszkor sűrűjében is reményt ad az embernek.

(A Seuso-kincsek megtalálójának tragikus sorsát pedig csak később ismertem meg, és a gyerekeknek azóta sem meséltem el…)

Viszont a húsvéti sonkázás közben szóba került a családi asztalnál, hogy nemrég Keszthelyen, egy belvárosi ház pincéjében valódi kincsre bukkantak: felbecsülhetetlen értékű, római kori aranypénzekre és ékszerekre, amiket a második világháborúban befőttesüvegekbe rejtettek – szóval kincstalálás igenis létezik, a gyerekek fantáziáját pedig nem kell félteni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Borcsa új regényének másik nagy érdeme, hogy a Balaton északi partján, azon belül is a Káli-medencében játszódik, és mi épp azt terveztük a tavaszi szünetre, hogy odaugrunk egy hosszú hétvégére, mert megvannak ott a kedvenc helyeink. Ezután még az is passzolt, hogy a könyv főhőse egy olyan lány, akinek legfőbb tulajdonsága a folyamatos közléskényszer: megállás nélkül természettudományos infókkal és találós kérdésekkel bombázza a környezetét, ami az én fiaimra is igencsak jellemző. Szóval volt elég kapcsolódási pont ahhoz, hogy belevessük magunkat a balatoni nyomozásba, és újra legyen egy közös témánk.

Nálunk az esti olvasás ugyanis úgy zajlik, hogy a fiúk minden második bekezdésnél leállítanak, és kommentálják az elhangzottakat, így például amikor a könyv elején, a szereplők bemutatásakor a nagymamatípusokat a szerző három csoportba osztja (és felteszi a provokatív kérdést, hogy „Most őszintén, mondj nekem egyetlen olyan nagymamát, aki nem sorolható bele valamelyik fenti kategóriába!”), ők mindjárt elkezdték az imént hallott metódus szerint értékelni a saját nagymamáikat, és amikor kiderült, hogy az egyikük semelyik típusnak nem felel meg, azonnal megalkották a negyedik kategóriát, felsorolva a jellemzőit.

És persze később, a kincskeresés minden egyes állomásánál is kifejtették ötleteiket, javaslataikat és észrevételeiket a szereplők magatartását illetően. Megveszekedett kritikusok – fogalmam sincs, kitől örökölték.

De míg Borcsa a gyerekeknek kedvez azzal, hogy folyamatosan gondolkodásra és kódfejtésre ösztönzi őket, addig nekem jól feladta a labdát a cirkalmas mondataival, amikkel már a WMN-en is volt alkalmam mélyebben megismerkedni. De most komolyan, Borcsa, kipróbáltad, milyen hangosan olvasni a többszörösen összetett mondataidat, amiknek sosem tudni, mikor lesz végük? Minden, valaha szerzett szavalóversenyi, színészi és egyéb színpadi tapasztalatomat latba kellett vetnem, hogy olyan interpretációját nyújtsam a könyvnek, amilyet megérdemel – hogy a te burjánzó dzsungelhez hasonló gondolat- és érzettolulásodat (amely olyan kivételessé és gazdaggá teszi a stílusod) plasztikusan átadjam.

Különösen akkor éreztem a kihívás nemességét, amikor a badacsonyörsi Folly Arborétumban – ami egyik kedvenc balatoni úti célunk – egy árnyas padra telepedve kaptuk elő a könyvet, és előbb az egyik fiam kezdett felolvasni, majd átadva a kitüntető feladatot, nekem kellett a kincskeresés szellemét megidéznem. Pár pillanat múlva azon kaptuk magunkat, hogy egy másik család is csatlakozott hozzánk, majd két fiatal lány állt be a hallgatóságba, és miután mindent megtudtunk a pulykakakiról (amiből állítólag meg lehet határozni az állat nemét), a mangalicákról és egy angol íróról, aki indiánnak adta ki magát egész életében, egyszer csak a könyvben is a Folly Arborétumba értünk. Ez volt ám a tökéletes összhang!

Aztán az az ötletem támadt, hogy összeírom Borcsa kedvenc kifejezéseit, amiktől olyan „borcsássá” válik egy szöveg, és amikor ott tartottam, hogy „buzgón”, „bőszen”, „temérdek”, „tengernyi” és „abban a szent minutumban”, a gyerekek felkiáltottak, hogy ők nagyra értékelik a naprakész szlenget is, amit a könyvben használ, és ezt feltétlenül adjam át neki.

Szóval a Balatoni nyomozás többrétegű olvasmányélmény, mert egyrészt helytörténeti kalauz – és annak, akit személyes élmények fűznek a Balaton északi partjához, ez az aspektusa különösen kedves lesz, aki meg először kalandozik arra, annak hasznos –, másrészt kalandregény a maga fordulatos cselekményével és egyre fokozódó izgalmával, harmadrészt remek szókincsfejlesztő, és végül természettudományos ismeretterjesztő irodalom, ami olyannyira vállalt hátsó szándék, hogy a történet végén egy tesztet is ki lehet tölteni, amiből kiderül: ki mennyire emlékszik a szószátyár Kriszti rögtönzött biológia- és földrajz-kiselőadásaiból.  

(Továbbá üzenem azoknak a szülőknek, akik mindennek a gyakorlati hasznát keresik, és azt szeretik, ha a gyerekük szórakozva tanul, hogy annál a fejezetnél, ahol a nyomozást kémiai vegyjelek segítik, az én fiaim olyan „buzgón” kapták le a polcról a tudományos ismeretterjesztő könyvüket, benne a periódusos rendszerrel, hogy öröm volt nézni.)  

Minden elfogultság nélkül még hozzátenném, hogy ismerve az ennek a korosztálynak (a kamaszkor előtt álló nagyobb gyerekeknek) szánt könyvek felhozatalát, azért is lehet remek választás, mert tökéletes adagolásban váltogatja a valóságos és a képzeletbeli elemeket; mert kellően mai és modern, de a klasszikus hagyományokat is követi; mert a karakterei életszerűek és szórakoztatóak, és mert ugyanolyan élvezetes a gyerekeknek, mint a szülőknek. És ezennel azt is megüzenem Borcsának, merre kell innen tovább haladni: még szép, hogy a gasztrofikció felé! Mert aki úgy tud megírni egy tál gőzölgő zöldbablevest a nyári kánikulában, mint ő a 10. fejezetben, annak még egyéb rejtett tartalékai is vannak…  

Gyárfás Dorka