Évekkel ezelőtt az egyik nyáron egy kisvárosba mentünk pihenni a férjemmel. Egy kis panzióban szálltunk meg, ahol rajtunk kívül csak egy meglehetősen furcsa összetételű csoport lakott. Hamar kiderült, hogy a különös társaság tagjai a panzió tulajdonosának vendégei voltak. Mind művészek. Festők és szobrászok gyűltek össze, hogy egy héten keresztül együtt alkossanak.

Az egyik nap meghívtak minket abba a romos épületbe, ahol az alkotás folyt. Kíváncsian mászkáltunk egyik asztaltól a másikig, nézegettük a készülő műveket.

Hosszabban időztünk egy Erdélyből érkezett faszobrász női fenekeket ábrázoló sorozatánál. A szobrász átszellemült arccal magyarázta nekünk, hogy számára a női fenék az origó, egész életében ezt az egy témát próbálja feldolgozni és minél tökéletesebben megformálni. Azt is elárulta: annyira hálás a panziósnak, hogy összehozta ezt a remek társaságot, hogy ezért az egyik itt készült alkotást ünnepélyesen neki fogja ajándékozni. Megesküdtünk, hogy nem fogjuk elárulni a meglepetést idő előtt, és megilletődve indultunk kifelé.

A kertben csak egyvalaki dolgozott. Egy fiatal, hallgatag fiú csapkodott egy farönköt a fejszéjével. Látszólag inkább az indulat vezérelte, mint a művészi pontosság. Kicsit messzebb már elkészült faszobrok álltak. Nyers erő áradt belőlük, ahogy a fejsze nyomán támadt vágások örvényt alkotva gabalyodtak össze a fa évgyűrűivel. A srác ránk sem nézett, de nem volt ebben semmi ellenségesség. Egyszerűen nem látott mást, csak a rönköt és a fejszét. Meg talán az erdélyi havasokat és a végtelenbe nyúló erdőket. Volt valami elbűvölően távoli és megfoghatatlan abban, ahogyan dolgozott.

Este a kertben egy hosszú asztal mellett ültünk mindannyian. Vidám beszélgetés folyt, nyíltak a boros palackok, ürültek a pálinkás poharak, követték egymást az anekdoták. Én a hallgatag szobrász fiút figyeltem. Csendesen ült, nem nagyon beszélgetett, ha mindenki hangosan nevetett egy viccen, akkor is legfeljebb elmosolyodott.

Ült az asztal mellett, tizenöt ember között, teljesen egyedül.

Egyszer csak noszogatni kezdték. „Énekelj nekünk, Botond. Na, ne kéresd magad!!” Lassan állt rá, látszott, hogy nem kenyere a szereplés. Nem is szólt semmit. Csak bólintott. De ennek a kis mozdulatának is olyan ereje volt, hogy mindenki azonnal elhallgatott.

Pár másodpercig csak a csendet hallgattuk, míg a fiú maga elé nézett… aztán énekelni kezdett. Egy bús, borongós népdalt énekelt, olyat, amibe akárhol hallja is meg az ember, rögtön belesajdul a szíve és könnybe lábad a szeme. A dal arról szólt, amiről minden rendes népdal szokott. Szívfájdalomról, keskeny derékról, tüzes szemekről, csillagos, puha éjszakákról; kemény, szótlan férfiak komoly harcáról csókért és ölelésért… De nem is kellett érteni a szavakat, mert a dallam mindent elárult. A népdalok tudnak csak így szólni, ilyen reménytelen, féktelen szomorúsággal.

Meleg, valószínűtlenül mély hangon énekelt, lehunyt szemmel, az őstehetségek fesztelen könnyedségével.

Mindenkit elvarázsolt. Nehéz volt megszólalni miután elhallgatott.

Később megkérdeztem a mellettem ülő szobrászt, hogy Erdély melyik szegletéből jött ez a fiú? Meg voltam róla győződve, hogy egy távoli kis faluban él egy farönkökből épített házban, égig érő fák között, ahol már szeptember végén leesik az első hó.

– A Botond? – nevetett a férfi. – Évek óta Budapesten lakik. Egy reklámcégnél dolgozik, és mellette a Képzőre jár – mondta.

Csodálkozva fordultam a fiú felé, aki addigra már a telefonjába mélyedt, és pontosan olyannak tűnt, mint bármelyik huszonéves pesti srác. Azon töprengtem, vajon tudja-e magáról, hogy varázsló.

Tudta jól.

Amikor megérezte, hogy nézem, felpillantott és rám kacsintott.

Posteiner Judit

Ha tetszett, mindenképp olvasd el a szerzőtől az Angyalok a villamoson című írást is!