–

Mostanában nem lehet közlekedni a városban, legalábbis kocsival. Felfogtam, tudomásul vettem, és egy ideje villamossal járok. Szeretek kibámulni az ablakon, és diadalmasan elsuhanni az araszoló autók mellett. Mindegyikben csak egy ember ül. Reggelente már hideg van, úgyhogy fázósan szállok fel a villamosra. A menetirány felé néző, egyszemélyes ülést választom. Ez a végállomásról indulók luxusa. A villamos nem az új, suhanós fajta, hanem a régi, ami ráérősen, döcögve halad.

Az első megállónál látom meg őket.

A kislányt a kerekes székben egyedül tolja fel a villamos lépcsőjén a fiatal nő. Mire valaki segítene, már el is helyezkednek az ajtó melletti ülésnél. A nő gyakorlottan navigálja be a széket az ajtó és az ülés közé.

Nem néz senkire. Látszik, nem vár segítséget, és nem tűr szánakozást sem.

Nagyon szép. Harminc alatt lehet. Szabályos arc, profin sminkelt barna szemek, tökéletesre ívelt szemöldök, divatos lófarok. Tetszik a bőrdzsekije. Messziről is látszik, hogy puha bőr, és a vagány szabását feldobja a színes sál, amit visel hozzá. Amint leül, rögtön a kislány fölé hajol, és gyöngéden eligazgatja. A kezével óvatosan tartja, hogy ki ne dőljön a székből, míg a villamos nagyot döccenve megindul. Vajon kije lehet? Kicsit fiatalnak tűnik. Talán a nővére? Találgatok magamban és próbálom nem bámulni őket, de valamiért fogva tart a látványuk.

A kislány ránézésre hat-hétéves. Szíven üt, hogy mennyire emlékeztet a saját lányomra. Keskeny arcocska, finom vonásokkal, a sapka alól barna haj göndörödik. Látszik, hogy gondos kezek öltöztették. Egymással színben harmonizáló sál és sapka, a kezén kesztyű, a lábára vidám mintás, színes takarót terítettek, hogy ne fázzon. Maga elé meredve ül. Túl messze vagyok, így nem tudom megállapítani, hogy örökre saját világába van-e zárva... vagy csak egyszerűen nagyon álmos és fáradt.

A Szentlélek térnél sokan szállnak fel, eltakarják előlem a párost. Csak a kerekes szék egyik kerekét látom, mást nem. Türelmetlenül várom, hogy újra megpillanthassam őket. Amikor az Árpád hídnál ismét szellősebbé válik a kocsi, egy villanásra megint meglátom a kerekes széket egy vörös hajú, üvöltve telefonáló nő mögött.

Üres. A kislánynak hűlt helye.

Két teljes megállón keresztül tart a bizonytalanságom, hogy mi történhetett. Aztán meglátom. A nő ölbe vette a kislányt, aki végtelen bizalommal simul hozzá. A vállára hajtja a fejét, és lehunyt szemmel ölelik át egymást.

„Elolvadt a világ, de a közepén…”

Most már biztos vagyok benne, hogy a szép, fiatal nő a kislány édesanyja. Nem lehet más.

A vörös hajú még mindig üvöltve telefonál, és én legszívesebben fejbe vágnám egy szeneslapáttal, csak hallgasson már el végre. Egyre többen szállnak fel, és már nem látom őket. Amikor sok megállóval később elfogy a tömeg, már nincsenek ott. Leszálltak.

Vagy elszálltak.

Mint az angyalok.

Posteiner Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/SimonTheSorcerer