–

Beszorult, mint Micimackó

A Nyugati Kárpátok egyik legnehezebb barlangjában jártunk. Egy középvezetői csoportot kellett végigvezetnem egy barlangi búvárral együtt a vízeséseken, szűk járatokon keresztül. Köteleken ereszkedtünk, falakon csüngtünk, és egyszer csak elérkeztünk a barlang legszűkebb résééig. A barlangász elmagyarázta, hogy itt csak úgy lehet átjutni, ha kipréseljük a levegőt a tüdőnkből, és ahogy annak idején megszületünk, centinként átpréseljük magunkat a nyíláson. Egy 1,90 centi magas fiatalember következett, aki azt mondta, hogy az ő alsó lábszárcsontja hosszabb, mint a többieké, így biztosan nem tudja bevenni a kanyart. Ilyenek az önbeteljesítő jóslatok, pont úgy ragadt be a lyukba, mint Micimackó, amikor megette a sok mézet. Csiklandozták, húzták-vonták, biztatták, fenyegették, de semmi nem használt, se előre, se hátra nem tudott mozdulni. Mi a barlangásszal együtt a lábainál álltuk. Egyszer csak a vezető elővett egy hegyes végű kalapácsot, és anélkül, hogy mondott volna valamit, szótlanul kopácsolni kezdte a falat. Egy perc után odaszólt a kollégának: megnagyobbítottam a lyukat, most már átmehetsz! Aki abban a pillanatban átjutott az akadályon.

Tériszony

Meghatározó pillanat volt ez, és nemcsak a fiatalember számára, hanem az én életemben is. Hatalmas tériszonnyal küzdöttem kiskorom óta. Tudtam, hogy nem viselem jól a magasságot, de addig fogalmam sem volt arról, hogy ez ekkora problémát jelent nekem, ameddig a 2291 méter magas Caraiman-csúcs fele vezető úton, a Bucsecs-hegységben el nem kapott hegymászás közben a pánikroham. A hegyoldalon kiállt egy kis sziklatömb, ami elzárta az utat, meg kellett kapaszkodni benne, a mélység felé hajolni, és átmenni a másik oldalra. Reszkettem, mint a kocsonya, majd kiugrott a szívem a helyéből, megéltem azokat a tüneteket, amelyekről addig csak az egyetemi tanulmányaim során, illetve a kliensek beszámolóiból hallottam. Bebújtam egy szűk résbe, úgy kapaszkodtam a falba, mint a Jégkorszak című filmben a motkány a makkba. Kolléganőm nyugodtsága kellett ahhoz, hogy kimerészkedjek, és kezét megfogva túljussak az akadályon. A többiek gyalog, én felvonóval jöttem le. Sokáig őriztem a jegyet, mintegy fogadalomként önmagam számára, hogy soha többé nem merészkedem ilyen helyzetbe.

Mesékben a segítség

Négy évvel később történt a barlangos eset. Szívem szerint ebből a helyzetből is kimaradtam volna, de mivel én tartottam a tréning kommunikációs részét, nem vonhattam ki magam az outdoor rész alól. Itt döbbentem rá, hogy ha nem tudom széttörni egy szimbolikus kalapáccsal a fejemben levő irracionális félelmeket, akkor hatékony segítő sem lehetek. Egyszer farkasszemet kell néznem sárkányommal. Elhagyni a biztonságos területünket – legalábbis eleinte – kellemetlen és félelmetes. Minden mese úgy kezdődik, hogy a főhős elindul szerencsét próbálni, mert keresni kell a boldogságot, de ha magától mégsem kívánkozna, hiszen a keresés mindig viszontagságos, szövevényes utakon történik, akkor elkergetik otthonról. Vajon van-e elég életbátorságunk ahhoz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és elinduljunk a legigazabb álmaink nyomában, vagy megvárjuk, hogy kiseprűzzenek a kényelmes, de terméketlen helyzetünkből? Ki merjük-e mondani a szegénylegénnyel együtt: „Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom!” A komfortzónánkban található mindaz, ami az egyszer már megszerzett egyensúlyi állapotunkhoz hozzátartozik: megszokott környezetünk, kapcsolataink, munkánk, rutinjaink, rítusaink. Ahogy a nevében is benne foglaltatik, ez egy kényelmes tartomány, mert már ismerjük, könnyedén, reflexszerűen tájékozódunk benne, és ennek még akkor is szinte ellenállhatatlan vonzása van, amikor az aktuális élethelyzetünk már egyáltalán nem kielégítő.

Jung szerint az ember legerősebb szenvedélye nem az éhség, a szexualitás vagy a hatalomvágy, hanem a lustaság.

Fejlődés azonban csakis a komfortzónán kívül lehetséges. Idővel rájöttem, nekem is be kell mennem a sárkány barlangjába. „Csak akkor találjuk meg az élet kincseit, ha leereszkedünk a szakadék legmélyére. Ahol összerogysz, ott lapul a kincs. Amit keresel, az éppen abban a barlangban rejlik, ahová félsz belépni” – int Joseph Campbell is. Ezt követően tizennégyszer jártam végig különböző nehézségi fokú barlangokat, és mivel nem láttam, hogy milyen magasság felett csüngök, hamar kiderült, hogy ez egy nagyon jó módja a tériszony megszelídítésének.

Önbizalom és bátorság

Többek között azért is vagyok a tréningszakma szerelmese, mert trénerként lehetőségem van arra, hogy a résztvevőket kirángassam a mindennapi rutinjukból, majd segítsek, hogy az ismeretlen helyzetben olyan kompetenciákat, rejtett erőforrásokat fedezzenek fel magukban, amelyekről addig nem is tudtak. A tréning biztonságos körülmények között adja meg azt a lehetőséget, hogy szembenézzünk saját félelmeinkkel. Akinek lehetősége van rá, nagyon ajánlom, hogy próbálja ki: ha egy kontrollált, támogatott helyzetben megtapasztaljuk, hogy milyen, amikor kilöknek a komfortzónánkból, akkor ugyanez már „élesben” sem lesz annyira rémületes, mint amilyen egyébként lenne, mert van élményünk arról, hogy helyt tudunk állni megváltozott, ismeretlen körülmények között is. Ez önbizalmat és bátorságot ad ahhoz, hogy bele merjünk vágni az új kihívásokba – és ma már meggyőződésem szerint csak így érdemes élni.

 A Pi élete című könyv (és az ennek alapján készült film) tizenhat éves hőse egyedüli emberként túlél egy hajószerencsétlenséget, és a Richard Parker nevű bengáli tigris társaságában 227 napig hányódik egy mentőcsónakban a Csendes-óceánon. Mivel Pi nem tudja sem legyőzni, sem megszelídíteni a két és fél mázsás vadmacskát, meg kell tanulnia valahogy együtt élni vele. Érdemes így tekintenünk a félelmeinkre is: nem futhatunk el előlük, tehát meg kell tanulnunk helyet adni nekik az életünkben.

Van a filmnek egy megdöbbentő jelenete. Amikor sok-sok viszontagság után partot érnek, a tigris kiugrik a csónakból, elszalad, vissza sem néz, Pi pedig keservesen zokogni kezd.

Persze, szeretnénk megszabadulni a tigriseinktől, de nagy veszteség érne bennünket, ha elszaladnánk, mert végső soron a tigris is a mi részünk.  

A mesebeli sárkányok lényegében a belső sárkányaink, saját félelmeink, kishitűségünk, szorongásaink, haragunk, kapzsiságunk, féltékenységünk, büszkeségünk és irigységünk, amelyeket le kell küzdenünk. Milyen gyönyörűen fogalmazza meg A vágyak idomítása című versében Weöres Sándor ennek a folyamatnak a lényegét: „Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.”

Évek alatt az én hétfejű sárkányom is megszelídült. A tériszonyom kezelhetővé vált, megtanultam síelni, leereszkedtem a tiroli kötélpályán. Hogyha úgy teszünk, mint a mesehős, és teljes elszántsággal indulunk el a szinte elérhetetlennek tűnő cél felé is, útközben megtaláljuk mindazokat az erőforrásokat, amelyekre majd szükségünk lesz. Azzal a lelkülettel érdemes nekivágni, amely Hamvas Béla soraiban is kifejeződik: „Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.”

Dr. Kádár Annamária

 

Dr. Kádár Annamária Mesei vándorút- az érzelmi intelligencia fejlesztése mesével, játékkal felnőtteknek című tréningje 2017. május 14-én lesz a Belső Kuckóban. ITT jelentkezhetsz az egész napos programra.

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Benoit Daoust