–

Ezerkilencszáznyolcvanat írunk. Ősz van. Szamosújvárról személyvonat érkezik öt óra negyvennyolc perckor, és pöfékelve megáll a tér melletti vasúti hídon, bevárva a temesvári gyorsat. A gyárak kürtjei minden reggel rekedten süvítenek végig az ipari negyedek fölött. Emberek özönlenek ki a szürkéskék, szutykos vagonokból. Egymáson áttaposva gurulnak lefelé a töltésen, a Bulgária-telepre érve elvegyülnek a buszokkal érkező még bóbiskolókkal, akik a kürtök kora reggeli szólamának engedelmeskedve riadtan, hangyamódra özönlenek széjjel. Útközben szinte behunyt szemmel álldogálnak a buszokon, tüdejükből kiáradó meleg levegő a hideg ablakokra tapad, és megadóan ringatóznak, ha a buszvezető fékez, vagy jobbra-balra kanyarodik a szűk sikátorokon. Fáradt tagjaikat hanyagul lóbálják testük mellett.

Maguk elé meredve sietnek, de látszik rajtuk, gondolatban otthon vannak apró, fűtetlen szobáikban, álmaik puha dunnája alatt.

Minden reggel a kövezetlen utcákon caplatnak, esős időben sár cuppog a lábuk alatt, és halk szitkokat szórnak foguk között az üzemvezetők és az útépítők fejére, ahogy végighaladnak a gyárak ormótlan, ötvenéves kőkerítései mentén, aztán elnyelődnek a füstölgő betontömbök rozsdás vaskapui alatt. Zörgő csontú, szürke, girhes ebek kaffognak a rácsok között, majd kiugranak az utca közepére, vicsorgó fogukat csattogtatva a munkába sietők lábai után. Senki nem ügyel rájuk, megszokták már a reggelnek ezt az apró mozzanatát is, mely napról napra ismétlődik, és éppolyan szerves része, mint a gyárak tülkölése, vagy a sárban tapodó emberek mormogása. Este, amikor a nap lebukfencezik a töltés tetejéről, az emberek fáradtan szivárognak ki a gyárakból és özönlenek újra a térre. Renyhén sétálnak az utcán, munkáról, gépekről beszélgetnek. Aztán ki-ki a maga útjára tér. Némelyek buszra várnak, némelyek a vasúti hídon lesik a vonat érkezését, míg mások a közeli talponálló felé andalognak. Halkan csicseregnek, de már élénkebb és vidám a hangjuk.

Mert eltelt ez a nap is. Nyomtalanul kihullott az ember életéből, megint léptek egyet a sír felé.

A tér melletti söntésben nyolckor már beszorul a meleg, és az egyhangú moraj összeolvad a sörösüvegek koppanásával. Aztán nyílik az ajtó. Magas, gyönyörű nő lép be hosszú szövetkabátban, ívesen hajlékony testére zöld vászonruha simul. Vékony nyakán fehér selyemsál libben minden egyes kecses mozdulata után. Megáll a söntés közepén. Körülnéz. Egyesek némán hellyel kínálják, mások félhangosan élcelődnek, de ő ügyet sem vetve rájuk, határozottan foglal helyet a sarokban árválkodó üres asztalnál, s int a csaplárnak, hozzon oda is egy vodkát. Cigarettára gyújt, kibontja a haját, és nyakáról letekeri fehér selyemsálját.

Jakabházi Magdolna félig behunyja a szemét, s mikor újra kinyitja, előtte áll a középkorú férfi.

– Gyönyörű álmom volt. Magáról. Hát eljött... – csillog a szeme őszinte örömmel, csak ingatja a fejét, és hunyorog egy kicsit. Nehogy csak képzelgés legyen az egész.

– Eljöttem – mondja a férfi. Hangja kissé rekedtes – eljöttem, mert ígértem. S mert úgyis idehajtott a szívem. Ennyi év után... Mert tudtam, bármerre vetődöm, az út végén úgyis ön vár majd rám – s mint aki nem hisz a szemének, mélyen belenéz a nő arcába, és közelebb hajol. – Emlékszem rád fiatalkorodból. Ahogy belefúj a szél a szoknyádba, játékosan fölszalad a térdeden, s te oda vagy meg vissza, hogy meglátom a harisnyádat. Bohókásan finom az is. Emlékszem még, ahogy hajadra vetődik a fény a csokoládés boltban, s te ott állsz előttem aranykoszorúban. Akkor elengedtem a kezed. Nem kaptam utánad. Aztán évekig kereslek mégis az utcán az ember-árnyak között, elképzelem, hogy talán lépteid nyomán járok, mindjárt befordulsz a sarkon, elém libbensz valahonnét, ott állsz előttem teljes valódban. Kopogsz egyet a topánkáddal, és azt mondod: szia. És akkor én nagyon bátor vagyok. Már megfognám a kezed, tartanálak magam mellett, ha már akkor, amikor lehetett, nem tettem meg. Amikor nekem csillogtál. És nézd, mennyi év eltelt, minden szelídre váltott, az idő rajzolt arcunkra ráncokat, s te mennyire bennem maradtál kitörölhetetlenül...

Az asszony nem felelt semmit. Csak elhümmögött a cigarettafüstben, ahogy kacskaringózott kettejük között.

Régi szerelem. Égi szerelem. Csak az angyalok tudhatják, milyen az, amikor tiszta. Nem bánt senkit. Csöndesen lapul.

Néha megkocogtatja az ablakot, nyári délután, lekvárfőzés közben. És akkor szép lesz az ember tőle. Fiatalok voltak, amikor meglátták egymást egy nyüzsgő forgatagban, és az a kifeszített, egyetlen pillanat, amikor minden megállt – úgy maradt. Bennük. Ki érti ezt, mitől marad bennünk valaki kitörölhetetlenül, elég egy perc hozzá, hogy úgy érezzük, egymás léptei nyomán járunk aztán mindig az utcán, akkor is, ha üres a fél oldalunk. Akkor is, ha valaki más tölti be.

A nő belerakja a kezét a férfi kezébe.

– Vártalak – suttogja –, tudod te is. Talán érezted néhanap.

– Szeretsz engem? Szerettél mindig?

– Szerettelek mindig. Néha könnyeden, simogatón. Néha meg pont úgy, hogy a mellkasomhoz kaptam tőle, és egy pillanatra megakadt bennem a levegő.

A férfi sóhajtott.

– Egyszer... egyszer megmutathatnád nekem az erdő csöndjét, amit először fölvernék azzal, hogy rúgom magam előtt az avart. Aztán megbékélnék, és hallgatnám veled az erdőt. Aztán hazamennénk. Bevásárolnánk. Vinném a kosarat, míg te a polcok közt bóklásznál. Aztán keresni kellene engem, mert valahol lemaradtam. Hazafele mesélnék, hogy ideje lenne megigazítani már a postaládát, mert csálé. Aztán te a konyhában csörömpölnél valamit, míg én visszaigazítom, és hozok fát, hogy begyújtsak. Kicsit kimennék téblábolni melléd. Ígérem, nem lennék útban. Csak elpakolnék utánad. Széthagyott fűszerek, pulton hagyott tojáshéj és zöldségmiszlitek. Meg belekóstolnék a főztödbe. Te meg elhessegetnél, hogy ne. Persze mosolyognál is közben. Megebédelnénk a fehér abrosz mellett. Mondanám, finomat főztél. Úgy lenne. Hiányoztak sokáig az évek veled. Ha legközelebb találkozunk, maradnék. Szeretném, ha te is. Hazavinnélek. És melletted őszülnék. Most... most pedig mennem kell. És írni fogok havonként levelet, ahogy szoktam.

A nő behunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, a férfi már nem volt ott.

– Visszavárlak – suttogta utána.

Kétezernyolcat írunk. Ősz van. Szamosújvárról személyvonat érkezik öt óra negyvennyolc perckor, és pöfékelve megáll a tér melletti vasúti hídon, bevárva a temesvári gyorsat. A gyárak kürtjei minden reggel rekedten süvítenek végig az ipari negyedek fölött.

Jakabházi Magdolna az öregotthon folyosóján ül az ablak előtt egy tolószékben. Bal oldala lebénult. Szélütés érte tíz évvel ezelőtt. Mindig az ablak elé viteti magát, ahonnan látja a virágzó muskátlikat, a kertben a piros almáktól roskadozó fákat, és a gyártelep füstölgő kéményei mellett meredő világoskék kórházat. Őszbe borult haja válláig ér. Fényképeket tart az ölében. Alig beszél már, némi erőfeszítésébe telik, amíg kikeresi a félszeg szavakat. Ha mond valamit mégis, folyton ezt ismételgeti tagoltan, akadozva, éjjel-nappal: Nő-vér vol-tam. Összee-eestem. Szépvv-vol-tam. Most csú-nyavvv- va-gyok. Gyopárt sssz-sze-edtünk. Elvvv-ette tőlem aaaa-az élet.

– Magdus, te nem vagy csúnya! Te nagyon szép vagy! – szólok rá olykor, és gyengéden kiigazítom a haját, majd csókot lehelek homlokára.

Magdus felnevet. Aztán ismétli utánam:

– Nagyon szép vvv-a-aagyok… – mutatóujját felemeli, megsimogatja az arcom – Teisss-szép vvvvagy…

A rádió esti adásában halkan felcsendül egy dallam. Talán régi emlékeket idéz benne.

A bal keze, amit szorítva tart kispárnával felpolcolva maga előtt, meg-megremeg. Mindegyre hajtogatja: Nő-vér vol-tam. Összee-eestem. Szépvv-vol-tam. Most csú-nyavvv- va-gyok. Gyopárt sssz-sze-edtünk. Elvvv-ette tőlem aaaa-az élet.

A távolban felbúg a gyár kürtje. Lomhán járó emberek között lépdelek a Bulgária téren, ahol semmi sem változott, csak a fák törzse vastagodott, nőtt nagyobbra és elsokasodtak a szürke, girhes kutyák, akik az utca közepére ugranak ki, és vicsorgó fogaikat csattogtatják elernyedt izmaim után. A tér melletti kocsmához érek. Nyolckor már beszorult a meleg. A hely tele megfáradt emberekkel. Üresen koppannak a sörösüvegek az asztalon. Belibbenek, majd nem törődve a pusmogásokkal, határozottan a sarokban árválkodó asztalhoz ülök, és intek a pultnál álldogáló pufók embernek, hozzon ide is vodkát. Cigarettára gyújtok. Kibontom a hajam, és a nyakamról letekerem fehér selyemsálam…

Mágori Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/hobo_018