Ki kevesebb, ki több?

Irigy vagyok. Ezt ki kell mondani feketén-fehéren, mert sajnos így van, és mert 33 év alatt rájöttem, hogy ezen semmi szégyellnivaló nincs. Vagyis persze van, de nem azért, amiért a legtöbben hiszik.

Az irigy embert ugyanis nagyon kevesen értik meg, és ezért elég hosszú utat kell bejárnia, mire segíteni tud magán. El sem mondhatom, hányszor futottam bele olyan megjegyzésekbe, ha irulva-pirulva be mertem vallani, hogy irigy vagyok más sikerére vagy boldogságára, hogyaszongya, „irigykedni önző dolog”, „ne mérgezd magad ilyen csúnya érzésekkel, inkább örülj a másik örömének” és a kedvencem: „ne csináld már, ugyan, mi okod van rá?”. Thanks, buddy, egyikkel jobban ki voltam segítve, mint a másikkal. Mert az valahogy senkinek sem jutott eszébe, hogy nem azért vagyok irigy, mert maga vagyok a sátán, és azt akarom, hogy másokra lehetőleg rogyjon rá az ég, a tetejébe pedig dögöljön meg az összes tehenük, de hamar, hanem, mert olyan végtelenül és tehetetlenül bizonytalan vagyok.

Ez persze nem mentség, de magyarázat, és nekem pontosan erre volt szükségem, hogy elkezdjek kilábalni ebből a ronda kórságból, amivel elsősorban magamnak tettem rosszat (meg, ahogy írtam is, sokan egy rohadéknak hittek miatta, ami szintén nem a legcsodásabb érzés). Leszögezném: még az elején tartok a folyamatnak, és rendre visszaesem, de legalább most már maximum fél óra alatt túljutok a rohamaimon, nem úgy, mint régen, amikor akár egy egész napomat el tudta rontani, ha bizonyos emberek magánéleti vagy szakmai jólétével szembesültem. Ja, mert persze nem mindenkire vagyok ám irigy, csak azokra, akiknek akár én is lehetnék a helyében, akiknek hasonló lehetőségei és adottságai vannak. Vagy jobbak – na, pontosan így szokott beszippantani ez a bűzös, mocskos örvény.

Babalépésekben

Szerencsére, mint említettem, már ráléptem a fény felé vezető útra. És hogyan? Kezdtem azzal, hogy abbahagytam az önhibáztatást. Mert tényleg ördögi kör ez: irigy vagy, mar belülről a félelem és a kétség, majd elkezdesz azon rágódni, milyen szemét dolgot művelsz épp, és így tovább, újra meg újra. Szóval mostanában igyekszem nyitottan fogadni az irigységet, ha megint elönt, és megpróbálni szóba elegyedni vele: szia, miért jöttél?

Mit akarsz érzékeltetni, melyik fájdalmas, önbizalomhiányos gócra tapintott most rá egy másik ember sikere?

Ha pedig már megtaláltam a kiváltó okot, és sikerült nem haragudnom magamra miatta, elkezdhetem a konkrét kezelést, ami két részből áll.

Az egyik a legalapvetőbb pszichológiai szorongásoldó fogás: a racionalizáció. Tényleg van okom most ezt érezni, vagy ha objektíven végiggondolom, semmivel nem vagyok rosszabb helyzetben a másiknál? Ha úgy találom, nincs okom, a szorongás máris oldódni kezd, ha pedig mégis van, jön az újabb kérdés: hosszú távon változhat bármelyikünk helyzete? Lehetek én is olyan boldog, mint ő, és kerülhetünk mindketten hullámvölgybe néha? Számít majd valamit is öt év múlva, ami miatt most bosszankodom? Ezen a ponton már általában átlátom, mekkora butaság, amit érzek, de ha mégsem, itt az idő a második fázisra.

Ezt a módszert a barátomtól lestem el, aki munkahelyi problémák kapcsán szokta használni: ha valami gond van a teljesítményekkel, az értekezleten megbeszéli a munkatársaival, ki mit tesz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek, kezdve azzal, hogy ő maga mit tud tenni. A módszer tökéletesen alkalmazható a szorongásból fakadó irigységre: megkérdezem magamtól, mit teszek, hogy jobb legyen a helyzetem, vagyis közelítsen ahhoz, amit a másiktól irigylek és csodálok benne (mert persze legtöbbször ez is hozzátartozik). Csak ülök, és forrongok a másik sikerei miatt, miközben én magam egy szalmaszálat se teszek keresztbe (esetleg nem eleget), vagy tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy mindent megtettem, és csak az a rongyos élet sújt engem már megint? Szerintem könnyű kitalálni, általában mi erre a válasz. Nekem pedig, mivel alapvetően aktív és nagy munkabírású ember vagyok, itt már végre konkrét megoldási lehetőség van a kezemben: majd még többet dolgozom azért a távoli célért, majd még nyitottabb leszek, figyelmesebb, megértőbb... vagy bármi, ami a továbblépéshez kell.

Ehhez az egészhez persze elengedhetetlen, hogy tisztában legyek azzal, az életem az én felelősségem. Nyilván van, amikor bármit teszel, a sors így is, úgy is igazságtalan, de nem vagyok az a felelősséget áthárító típus, sőt... és amikor zabálni kezd a sárga irigység, ez nagyon is jól jön. Szerencsés esetben így válik ez a sötét főbűn inspiráló erővé, ennél jobb pedig nem is történhetne vele.

Tehát sose szégyelld, ha irigykedsz, mert kincset lehet kovácsolni belőle. Sok munkával, hosszú idő alatt, de lehetséges.

Kalapos Éva Veronika