wmn-samsungs9

Én tuti, ciki vagyok. Már ha a telefonomban lévő applikációkat nézzük. A fiam szerint biztosan. Mert, ugye, melyik kamasznak van a telefonjában kiadáskezelő és vízivásra figyelmeztető app, a locsolásra figyelmeztető programról nem is beszélve? Én pedig nem tolom tele a telómat játékprogramokkal, és közösségi alkalmazásokkal, amelyek 0-24-ben csipognak, zörögnek és azonnali választ követlenek, miközben én nézni akarom a sokadik sorozatomat, ahol az alkoholista „csöppetsemhős” kinyomozza a brutális gyilkosságot. 

Ehhez képest már egy kiskamasz telefonja is tele van applikációkkal. Ha lány az illető, akkor szinte biztos, hogy a Musical.lyt tolja, ahol gyerekek tátognak különböző zeneszámokra. Mielőtt azt gondolnád, hogy ez mekkora hülyeség, nézz magadba, és valld be: te etettél Tamagochit? Na, ugye. Ott a lájk és a követők száma számít, és az, hogy képben legyél. A „Feleségek luxuskivitelben” című sorozat szereplőjének, Ritának a lánya, Liza, és a Rubint-Schobert házaspár lánya, Lara vezetik a toplistát.

Mondjuk, részegen én is szoktam karaokézni, csak azt nem lájkolják másfél millióan. 

A fiúk meg telepakolják a telójukat mindenféle öldöklős játékokkal. (14-15 éves kora előtt talán még beéri azzal, ha a Minecraft döcög rajta.) De lehet, hogy ebben is kőkorszaki vagyok, mert az elmúlt három évben már rég nem a Minecraft a menő, hanem valami, általam sosem hallott dolog. Így néz ki egy napunk a telefonunkkal: nő 40 – azaz, én, és gyerek 17 – azaz, a fiam. 

Reggel 6:00

Reggel hatkor kelek, mert a „büdöskölyök” ötven perccel később eldöcög a suliba, és hiába aludhatnék, mondván, hogy megcsináltam az uzsonnát még előző este, általában az alábbiakra ébredek: „Hol a kék csíkos trikóm, amit három hete az ágyam mögé dobtam? A suliba sürgősen kell egy wifi-router/mérleg/tornacucc/pasztellkréta (példák az utóbbi egy hétből), hol keressem?” Eszembe nem jut az első kávé előtt a netet böngészni, inkább a kutyákat rugdosom ki az ágyból, és a kávégép felé bukdácsolva az ordító macskának adok enni, aki legalább tíz órája nem evett, ezért a halálán van. Ehhez képest a gyerek amint felébred, sorolja a híreket: migráns, Oscar, „hülyebaleset” – teljesen felesleges a napi sajtót áttúrnom. Kávé közben azért elolvasom, mi történt a világban, vagy legalább a baráti körömben. 

A gyerek elhúz a suliba, én meg próbálok ebédet csomagolni, rendbe rakni a konyhát, megetetni a kutyákat, havat lapátolni, tyúkot szeretgetni, mosást berakni, hogy a végén repülőrajtot véve vágtassak a HÉV-hez. Nekem időm sincs a telómat bizgerálni, ehhez képest a gyerek azonnal informál, ha késik a HÉV, ha a megszokottnál többen vannak az állomáson, vagy ha egy nyúl grasszál az utcán. Budapestre menet végignézem a heti anyagokat, végigtúrom a netes bugyrot, hogy milyen izgalmakra lehet reagálni, melyik cikket szerették az olvasók – meglepő, hogy mire kattintotok, és mire nem – , dr. Google segítségével diagnosztizálom a kocsim hibáját – a szerelő meg is dicsért, hogy az volt a baja, amit mondtam, holott előtte úgy beszélt velem, mint egy fogyatékossal –, aztán megnézem, milyen ruhában ment Vajna Timi az Oscarra, és épp milyen a nexusa az urával. 

Munkaidő

A gyerek azt állítja, hogy suliidőben nem használja a telefonját, de persze azért a dolgozat eredményét elküldi, vagy épp reklamál, ha nem rendeltem neki ebédet – tök bonyolult a rendszer, és persze, mindig elfelejtem időben leadni a következő havi betűkombinációt –, és a haverokkal is bámulják néha a YouTube-ot szünetben, bár szerinte az ő osztálya komoly vérmérsékletet tanúsít, és nem nyomkodják egész nap a telefonjukat.

Bezzeg én. Ilyenkor élem párhuzamosan az életem, a számítógép és a telefon fej-fej mellett versenyez. Hiába akarnám lekapcsolni a telefonom okosfunkcióit, van, aki Viberen chatel rám, más a WhatsAppon, közben visít a vízivó programom, a naptáram, a bankom, nagyjából csak a jóisten nem csipog rám. 

Balra az én, jobbra a kamaszom Samsungja

Délután

Én vagyok az, aki sokáig tiltakoztam a netes bevásárlólista készítés ellen, mert nem igaz, hogy a tej-kenyér-csirkemell kombót nem lehet felvésni egy papírra, de beláttam, hiába írom fel, ha nem húzom ki helyben, akkor tuti, hogy elfelejtem megvenni. Ezek az instant cuccok pedig azonnal törlik, ha valamit megvettem, szóval hülyebiztosan vásárolhatok. Ráadásul mostanra eljutottunk odáig, hogy a gyerek hajlandó hazafelé beugrani a boltba – ezt anyai teljesítményem egyik csúcspontjaként könyvelem el –, így vele megosztva látja, mit kell venni. A B módszer, ha lefotózom a papírt, amin a lista van, és átdobom neki, de az nem szokott sikerre vezetni. Én igyekszem a HÉV-en könyvet olvasni, fél óra flow nekem is jár, mindeközben a gyerek a másik irányból érkezve valamelyik gamer haver videóját bámulja – mert kettőnk közül persze neki van korlátlan nete. Naná, hisz én „csak dolgozom” a telefonommal. Közben persze leolt, hogy én képtelen vagyok fél másodpercen belül megtalálni a neten, hogy mikor megy a következő Volánbusz, arról nem is beszélve, hogy szerinte rajtam kívül nincs ember, aki a megállóban böngészi a buszindulást, mert elég, ha rákattintok egy appra. Haha, csak egyszer merüljön le a telója, és tuti, hogy még otthon is eltéved.

Este 10:00

Na, jó, este mindenki hagyjon békén, engem ne pingeljenek a haverok a cuki tyúkfotókkal és videókkal, ne nyomasszon az ivóprogramom, hogy csak két litert ittam, és ezért mindjárt meghalok, és a pénzügyi programom se este nyolckor csesztessen, hogy mit költöttem aznap. (Ez, mondjuk, jó fej, mert ha néhány napig nem könyvelek, megkérdezi, hogy éhen haltam-e, amiért nem vásároltam semmit).

Ehhez képest a gyereket csak Messengeren érem el, mert a fején a fülhallgatóval játszik, és hiába üvöltök neki öt méterről, hogy melyik blogger receptje alapján készítsek BBQ-szószt, ha az apja hangosabb. Mert épp vele videochatel, leckét írnak, tán kémiát. Még jó, hogy az apja érti, én már rég elvesztettem a fonalat. Mire eljutnék odáig, hogy befizessem a csekkeket és átpörgessem az Instagram túlfilterezett világát, rendszerint annyira fáradt vagyok, hogy azon sem vagyok képes röhögni, hogy leolt, miért is akarom a Snapchatet használni, hisz az 20 felett már tök gáz, én meg ennek a duplája vagyok. Pedig nem is mellfie-t akartam küldeni, csak béna nyúlfejet, de még erre is teljesen képtelen vagyok. A gyerekem szerint teljesen reménytelen vagyok telefonkezelési ügyekben. Most például azon őrjöngtem, mi értelme van az intelligens kijelölésnek, amivel a képernyő egy részét animációként lehet elmenteni – ő meg röhögve sorol fel öt dolgot, amiért manapság ez must-have egy telefonban. Azt hiszem, őskori lelet vagyok. 

De már kitaláltam, hogyan javíthatnék a helyzetemen… szóval, folytatása következik.

Zimre Zsuzsa