–

1. „Nem értem, miért kaptunk egyest, hiszen mi tanultunk!”

Sok szülő ringatja magát abba a tévhitbe, hogy ha ott ül a gyereke mellett, aláhúzza helyette a lényeget a könyvben, és jegyzetet készít, azzal segít. De az esetek többségében a szülők tanulják meg a leckét, és nem a gyerek. Volt olyan, amikor egy anyuka majdnem sírva fakadt egy egyes miatt, hisz egész este tanultak. Ezzel az a baj, hogy épp az önálló tanulás élményét vesszük el a gyerektől. Az ötödik osztály a vízválasztó: onnantól lassan, fokozatosan engedni kell a gyereknek, hogy egyedül tanuljon, kijegyzetelje, aláhúzza a lényeget. Persze amikor végzett, ki lehet kérdezni tőle az anyagot, de csak akkor, ha igényli.

Tapasztalja meg azt, hogyha nem tanul, akkor egyest fog kapni, annak minden következményével. Szülőként azt is fontos tisztázni az embernek magában, hogy ha a gyereke egyest kap, azt nem a szülő kapja, és nem őt minősíti.

Így a diák megtanulja, hogy amit tesz, vagy nem tesz, annak ő viseli a következményeit.

2. „Rossz volt a gyerekem, rosszul tanul, ezért nem mehet edzésre!”

Ez a lehető legrosszabb büntetés, amit csak tehet egy szülő. Nyilván van az a helyzet és pillanat, amikor nem lát más kiutat. De gondoljunk csak bele! Elveszik a gyerektől az egyetlen dolgot, amit élvez, amiben sikerélménye van, és amiben le tudja vezetni a feszültségét. Azért, mert nem mehet edzésre, nem fog jobban tanulni, sőt. Dacos lesz, és még jobban megmakacsolja magát. Adott esetben még inkább hanyagolja a tanulást. Nincs, amivel levezesse a feszültséget, nincs, ami motiválja és adjon neki egy kis löketet. Találjanak ki más feladatot, amit a gyereknek meg kell csinálnia, vagy éppen nem tehet. De egy kérésem van:

kérem, ne tiltsák el a gyereket a sporttól!

3. „Nem engedem a gyerekemet táborba, programokra, mert féltem.”

Ezt megértem, de azzal is tisztában kell lenni, hogy ezzel nem segítünk neki. Szüksége van rá, hogy a kortársaival legyen. Hamarabb megtanulja az önállóságot, beosztja a kapott zsebpénzt, és azt, hogyan kell a szülők nélkül is viselkedni. A féltés érthető és normális. Engem is félt az anyukám mind a mai napig, és ez sose múlik el. Ám ezzel a szülők a saját félelmeiket vetítik ki a gyerekre, és csak annyit érnek el vele, hogy a gyerek is félni fog, ezért nem tudja magát ilyen helyzetekben feltalálni. Volt olyan diákom, akinek még nyolcadikban is az anyukája pakolta be a táskáját, csinálta a reggelijét, és óránként hívta az iskolában, hogy mi történt a múlt órán. A gyerek pedig a táborban egy nap után belázasodott, nem tudta, mit egyen, hogyan ágyazzon be, mert otthon ezeket sosem kellett megcsinálnia. Általános tünet, hogy egy szülő nem tudja időben elengedni a gyerekét. Pedig

minél előbb lesz önálló, annál könnyebben fog boldogulni az életben, és annál hamarabb találja meg a saját helyét, a saját útját.

4. „Nem értem, miért nincs nála a felszerelés, pedig én beraktam a táskájába.”

Sajnos egész általános iskolában jellemző, hogy a szülő pakol be a gyereknek másnapra. Elsőben ez még érthető, de szerintem második osztálytól már el lehet kezdeni, hogy az órarendet közösen nézve, együtt pakoljanak be. Utána pedig fokozatosan rá lehet szoktatni a gyereket arra, hogy egyedül is meg fogja tudni ezt oldani. Ez egy újabb lépés az önállóság felé. Ha valami kimarad, otthon marad, akkor ő vállalja érte a felelősséget. Néhány esetben pedig azt tapasztalom, hogy amikor valami otthon marad, akkor felhívja a gyerek az anyukáját, aki pedig ugrik, és behozza. Kérem, ne tegyék! Mert így azt gondolja a gyerek, hogy nem baj, ha valamit elfelejt, anya úgyis megoldja. Nem kell ezt,

a gyerek majd a saját kárán megtanulja, hogy a felszereléséért csak ő a felelős.

5. „Szeretném, ha egy jó középiskolába menne továbbtanulni, már ki is választottam, melyikbe.”

Ez egy kardinális mondat, ami ilyenkor elég sok konfliktust okoz tanár, szülő és diák között. Én tanárként sem mondom meg, melyik gyerek melyik iskolát válassza, hisz nem vállalhatom ezért a felelősséget. Sokszor a szülő eldönti, kiszemeli az iskolát, viszont azt már nem veszi figyelembe, hogy a gyereke szeretne-e ott továbbtanulni, vagy esetleg van más elképzelése is. Van, amikor tényleg igaza lehet a szülőnek, de sokszor előfordul, hogy a gyerek nem azt választaná, amit a szülei kiszemeltek neki, hiszen 10-12 vagy 14 évesen pont nem érdekli, milyenek az adott szakma elhelyezkedési és kereseti statisztikái és mutatói. Ebben a kérdésben hagyjuk dönteni a diákokat, de legalábbis

legyen egy komoly konszenzus a családban a választott iskolával kapcsolatban. Segítsük őt abban, amit szeretne elérni, és ne erőltessük rá az akaratunkat.

Mert mi történik, ha nem tetszik majd neki, sőt: utálni fogja? Igen, azonnal a szülőt hibáztatja, rá fog haragudni emiatt, hisz ő erőltette, és ő találta ki az egészet. Ez egy felesleges és óriási konfliktusforrás, ami hosszú évekre rányomhatja a szülő-gyerek viszonyra a bélyegét. Ha a diák dönt, akkor ő vállalja a felelősséget, és később csak magát okolhatja, ha nem tetszik neki. Attól meg nem dől össze a világ, ha esetleg útközben meggondolja magát, és később iskolát vált.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/gpointstudio