–

Kedves Szívkirálynő, kedves Olga!

Először is arra kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy többféle szél, szellő is létezik. Megtanultuk földrajzórán, meglehet, azóta is rácsodálkozunk, hogy milyen az a „passzát” és mi is lehet az a „főn”?

Van az a fajta Szellő is, akiről te meséltél. De létezik egy másik típusú, olyan, amilyet én kavartam magam körül. Nem akarattal, de megtörtént.

Csak pillangóként rezegtettem meg a szárnyaimat, és nem számítottam rá, hogy a világ másik oldalán tényleg bekövetkezik a tornádó.

Az én szellőm olyan fuvallat volt, amelyik csak boldogan kergetőzött a többi széllel, átszáguldott a magas hegyek, mély szurdokok és virágos mezők felett, tovább sodorta az útjába kerülő illatokat, hangfoszlányokat, a kártyavárakat pedig igyekezett messziről elkerülni.

Amikor mégis az útjába akadt egy, akkor csak szégyenlősen, irigykedve lebbentette fel a függönyöket, kukucskált be az ablakokon, és aztán vágyakozva fújdogált tova, hátha egyszer őt is megszelídíti valaki, és saját vár építésébe kezdhet.

Váratlanul, szinte észrevétlenül történt. Kezdetben észre sem vette, hogy elsodort magával valamit, hogy az a dolog belegabalyodott a kósza légáramlatokba. Akárhogyan cikázott, nem várt útitársa még mindig ott volt vele, ezért közelebbről is szemügyre vette. Lám-lám egy kártyalap, a Szívkirály kezdett táncba az általa keltett légörvényekben. A meglepett Szellő nem tudta, mitévő legyen, folytatta szokásos kergetőzését, fújt tovább, ahogy addig is, viszont többé már nem volt egyedül. A Szívkirály ugyanazt a dallamot hallotta, amit ő, és vele együtt keringett, pörgött, forgott… Rövid idő alatt gyönyörűen, játszi könnyedséggel teljesedtek ki a közös táncban, megfeledkezve a külvilágról, rácsodálkozva egymásra és a nem várt összhangra. Összegabalyodva, egymásban elveszve. Nem tudtak betelni az érzéssel, hogy milyen tökéletes egységet alkotnak.

De táncuk nem volt teljesen szabad, valami akadályozta, hogy a végtelenbe szárnyaljanak. Ezt megérezve a Szellő elcsitult, elbizonytalanodva lengte körül a Szívkirályt, hogy megértse tétovázásának okát. Akkor látta csak meg, hogy választottja nincs egyedül. Már egy kártyavár alapját képezi. Nem tud messzire szakadni, annak megtartása a fő feladata, és a táncból kipillantva oda is vissza-visszatér.

A fuvallat ekkor vigyázva körülnézett, és meglátta a Bubit óvó Szívkirálynőt is. A felismeréstől és a vélhetően okozott károktól megrémülve iszkolt volna tovább – saját magát hibáztatva –, hogy táncba vitte az őket támogató alapot. Füleit befogva, távolabbról fújva próbálta elfelejteni a közös dallamot, de mint valamilyen varázslat, akár a szirének éneke, az mindig visszacsábította. Fogva tartotta a még csak alig megtapasztalt csodálatos egység érzése, és még többre vágyakozott.

Folytatta táncát. Óvatosan, gyengéden lengte körül a várat, rettegve attól, hogy az összedől. De képtelen volt elereszteni a Szívkirályt.

Amikor ismét magával ragadja, és közös táncba kezd vele, újra és újra elbűvölve tapasztalja meg, hogy egyre szorosabb egységük megerősíti, szinte orkán erejűvé duzzasztja, és vele együtt legyőzhetetlennek, bármire képesnek érzi magát. Olyannyira, hogy ilyenkor még az is megfordul a fejében: huss, fel is boríthatná az egész építményt.

A Szívkirály sem tud ellenállni a Szellő incselkedésének, élvezi az új tánc varázsát, megszédíti, megrészegíti a tapasztalat, hogy az ismeretlennel milyen nem várt egységet alkot. Vigyázó tekintetét azonban végig a kártyaváron tarja. Ha az megbillen, ha ott szükség van rá, rögtön tudja a dolgát, és a helyére siet. Ilyenkor a Szellő távolabbról, bimbózó szerelmét siratva fújdogál, hiszen ő igazából sosem akart tomboló forgószéllé változni, nem akar pusztítani, fél attól, hogy a romok mindenkit maguk alá temetnének.

Ennek az elszakíthatatlan kettős köteléknek a fogságában kergetőznek tovább: hol viharrá felerősítve egymás iránti érzelmeiket, hol csak távolról süvítő halk fuvallattá csitítva egymást. Még mindketten hallják a dallamot, ami egymáshoz sodorta őket, és amibe belefeledkezve ki tudnának teljesedni egy gyönyörű tánc erejéig. De a várat is tartani kell. Különben sem lehet tudni, hogy csak táncolni tudnak együtt vagy építkezni is? Abban sincs tapasztalatuk, hogy lehet-e a romokra új alapot elkezdeni...

Ezért csak keringőznek, nem véve tudomást arról, hogy fájdalmasabbá vált ez a tánc.

A Szívkirály egyre szilárdabban, több sarkával kapaszkodva tartja a várat, még hallja a hívogató, csábító zenét, de már csak ritkábban kapja fel a fuvallat, nem tud belefeledkezni a táncba.

A Szellő is egyre távolabbra merészkedik, onnan tér vissza újra és újra. Ő sem tudja lemosni magáról azt a vibráló feszültséget, azoknak a tomboló viharoknak az emlékét, amelyek segítségével a kártyavártól biztos távolságban próbálta elfelejteni a közös dallamot.

Ám a zene nem némult el, még mindig szól és hívogat.

 Katalin

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/kmatija