–

Talán soha nem fogom megtudni, hogy miért szerettem ki belőle egyetlen pillanat alatt.

Talán soha nem fogom megérteni a saját szívemet. Rongy vagyok, aki egyszer szeret, aztán mégsem, vagy csak sértett vagyok, aki nem tud felülkerekedni? Miért lenne a másik hibás a saját szerelmes érzésem elmúlásáért? Miért nem én vigyáztam jobban, hogy tovább szerethessek? És miért is kellett nekem azzal a nővel találkoznom?

Persze, mert felhívott, és beszélni akart velem. Annyira meg voltam sértve, annyira fájt, annyira égett a gyomromban, hát hogy a fenébe ne lennék kíváncsi rá? Hogyan ne lennék kíváncsi arra, aki a férjem új szerelme? Látni akartam, belenézni a szemébe, kérdezgetni, hogy mióta, és mennyire, és milyen gyakran, és hol... és szerinte miért.

Azt mondja, menjek el érte, üljünk be valahová, beszéljünk. Kivágták a lábkörmét, ő nem tud most gyalogolni. De beszélnünk kellene, mert hát van három gyerek, meg mégiscsak, és ő meg nem olyan, ő barátságot akar meg tiszta beszédet. A férjem, (aki egyelőre, ugye, még az enyém) úgyis az apjánál van a gyerekekkel vidéken. Most beszélhetnénk, azt mondja, mint nő a nővel.

Elmosolyodtam. Mint nő a nővel? Egy éve sincs, hogy levették a bal mellemet. Most szívatsz, bazdmeg?

Nem szívat. Beszélni akar, személyesen. Mondom: hát, nem tudom, erre arról győzköd, hogy ő barát marad, és jó lesz a fiúkkal... meg majd nagyon figyel, meg ő nem is rossz ember amúgy.

Elmegyek érte, mert kivágták a lábkörmét. Állok a ház előtt és várok. Ócska tízemeletes, lepusztult környék. Arra gondolok, hogy az én férjemnek azért ettől több járna. Ilyen környéken hagyni az Audit, hát igenis több járna. Mosolygok magamon. 

Már nyolc perce várok. Korán van, még a forgalom is olyan alig. Nyílik a lépcsőház ajtaja, egy kutyás ember jön ki, férfinek látszik, megint mosolygok, remélem, ez nem ő. Annyit tudok, hogy fekete a haja. Ezernyi fekete hosszú hajszálat szedtem össze az egy év alatt. Tudtam, hogy ez veszélyes, mert túl sokáig vannak ugyanazok a hajszálak. Az előzőek nem számítottak. Vagy az is lehet, hogy nem is cserélődtek, csak sokszor volt új hajszíne a nőnek.

Így hívtam őt/őket magamban, hogy a nő. Bárki volt, nem érdekelt, úgy tettem, mint aki elhisz mindent, idős szülőket, éjszakai teremfocit, barátokat.

Megint nyílik a lépcsőház ajtaja. Fekete hajú, csinosnak látszó nő jön ki. Ő lesz az. Megáll, bizonytalanul körbenéz. Intek neki. Elindul felém. Sötétbarna műszőr kabát van rajta sötétszürke prémmel. Nem tetszik. Csúnya kabát. Szó nélkül ül be mellém. Áporodott dohány- és másnaposság illatot hoz, parfümmel alaposan meglocsolva. És öreg. (Kicsit ujjongok ezen.) Idősebb, mint én, legalább három évvel. Erre nem számítottam. Azt hittem, valami fruska lesz.

Kávézó még nincs a környéken, mondja, miután bemutatkozik végre.

– Szerintem menjünk el hozzátok, úgyis egyedül vagy.

Honnan a faszból veszed, hogy egyedül vagyok, lehetne nálam egy Bradpitt, aki nyálcsorgatva alszik még a meleg hálóban, de persze bólintok és elindulunk.

Hazafelé akadozik a társalgás, a forgalom megindul, én úgy teszek, mintha koncentrálnék.

Kérdezget. Kérdezi, hogy mikor jönnek haza az egyelőre még én férjemék, meg a gyerekek jól érzik-e magukat a nagyapjuknál. Mindenre válaszolok gépiesen.

Közben az jár az eszemben, hogy nincs jó szaga. A másnaposság és dohányszag parfümmel locsolt egyveleg alól is átüt valami nagyon erős testszag. Rossz, de nem izzadságszag, csak rossz szag. Nemszeretem szag. Talán, hogy a mellemet levették, már nekem sincs jó szagom? Ez biztosan pszichés, hogy nem tetszik a szaga. Keresem az emlékeimben, hogy az egyelőre még én férjemen éreztem-e ezt a szagot valaha. Nincs emlék. Biztosan gondosan megfürdött mindig.

Hazaérünk, gépiesen nyitom a házat, a nő gyanúsan otthonosan indul a nappali irányába, ledobja a cipőjét, és kényelmesen bekuckózik a kanapéra.

– Hozhatok egy kávét?

Azt mondja: igen, az jólesne. Úgy issza, mint ő. Mármint az egyelőre még én férjem. Persze, hogyan is inná másképpen.

Kávézás közben pedig elkezd mesélni. Hogy ők nem akartak engem bántani, nehogy azt higgyem. Meg örül neki, hogy végül véletlenül megtaláltam azt a kulcsot a levélkével a nadrágjában, pedig ő rászólt, hogy mielőtt a szennyesbe dobja, vegye ki a zsebéből, egyébként se oda kellett volna tenni. És hogy az egyelőre még én férjem megkönnyebbült, hogy végre elmondhatta nekem, és persze a fiúk, de ne féljek, nem kicsik már azok, és ők nagyon oda fognak majd figyelni, és neki meg nem is lehetett gyereke, úgyhogy ő a támaszom lesz, mert legyünk nagyon jó barátok, és ő majd ott lesz nekem, ha jönnek a nehéz órák meg az áttét... vagy mi, és ha megtörténik az, amiről ne is beszéljünk inkább, ő mindent úgy csinál majd, ahogyan én azt neki meghagyom. Bár bevallja, hogy ő amolyan fiús típus, mindig is fiú barátai voltak, csakis azokkal játszott már óvoda óta, és az egyelőre még én férjemnek is ő a legjobb barátja, de ő nemcsak a barátja, hanem nagyon fel is néz rá, mert olyan nagyszerűen fantasztikusan vezeti a céget, és olyan fantasztikusan okos, és olyan fantasztikusan jó apa.

Nem álltam meg szó nélkül, közbeszúrtam, hogy a céget én vezetem, azt már nem mondtam, mert minek, ezt se hallotta meg, hogy én vagyok fantasztikusan okos, az én találmányomra épült az egész cég, az egyelőre még én férjem csak papíron dolgozik. Hallgatom inkább tovább, kezd érdekes lenni.

Azt mondja, hogy mit szólnék, ha ők ide költöznének, és én vennék egy másik házat itt a közelben?

Mondom, hát, nem szeretnék, ezt a házat örököltem, itt nőttem fel, sokat jelent nekem. Bólint, hogy érti, akkor majd ők vesznek. Szemében igazi együttérzés, igazi zavar. Elkapja a tekintetét. Azt mondja, már nézegetett is házakat a neten, van itt eladó bőven, még az utcában is. Lehet válogatni.

Feláll, a vásáron sétáló vevő arckifejezéssel járja körbe a nappalit, minden tárgyat alaposan megszemlél, majd leül velem szemben. Azt mondja, sokat olvas. Mert az egyelőre még én férjem mondta neki, hogy okos vagyok, és ő nem akar lemaradni. Adjak neki tippeket, hogy mit olvasson? Hogy felzárkózzon. Mert ő jó akar lenni. Volt már férje, réges-régen, de elváltak, mert az egy csapodár mocsok volt, egyáltalán nem olyan, mint az egyelőre még én férjem. Mert azt tudnom kell, hogy ez a viszony nem olyan, mint az átlag: most szerzek egy nős pasit, aztán lenyúlom eset, ők először barátok lettek, mert vigaszra szorult ez a szegény ember, amikor megtudta, hogy a felesége, mármint én, rákos. És ő, ugye, műkörmös abban a szalonban, ahová az egyelőre még én férjem nyiratkozni jár, ott kezdtek el beszélgetni, és ne tudjam meg, szinte az első pillanattól a legjobb barátok lettek, a szerelem csak később jött, és ellenálltak sokáig, de hát az érzések meg a minden, és most, ugye, az egyelőre még én férjem nem tudja, mit csináljon, mert nem akar engem betegen itthagyni, de ők tudják amúgy, hogy ilyen szerelem, mint az övék, egyszer van az életben, de nagyon nem akarnak megbántani, és ő most olvasott egy fantasztikus könyvet, mert nem akarja ismételni magát, de mostanában nagyon sokat olvas.

Szóval olvasott egy olyan könyvet, ahol a szerető elment a feleséghez, és mindent megbeszéltek, és akkor a pasas tudott dönteni, mert a nők segítettek neki, mert a nők összebarátkoztak, és szerinte ez nekünk is menne, mert ő már most úgy érzi, hogy a lányok közül, akiket ismer, én vagyok a legjobb barátnője.

Fasza. Csak ültem, néztem, ahogyan járkál, ahogyan gondolatban birtokba vesz mindent. Átjár egy fura felismerés. A húsz év alatt elfoglaltam magam, a munkám és a gyerekek rabja lettem. Közben szép lassan eltávolodtam a férjemtől. Nem tudtam mindent tízpontosra csinálni. Megalkudtam, pedig szerettem őt annyira, mint férfit még nem szerettek. Ezért nem tudok aludni, amióta megtaláltam azt a kurva kulcsot a levélkével. Nem tudok dolgozni, nem tudok a gyerekekkel lenni. Volt időm hát gondolkozni. Azon, hogy mit rontottam el. Hogy miért nem tudtam jobb lenni. Hogy miért olyan nehéz a jófeleség szerep? Hogy miért könnyebb minden mást jól csinálni? Már látom, hogy azokra a hajszálakra igenis oda kellett volna figyelnem régen.

De nem akartam észrevenni. Jobb volt vaknak lenni. Sokféle nő lehetett, de ennyire buta biztosan nem volt még soha. Mert ennél nincs lejjebb.

Azt mondom neki, hogy menjen el. Azt mondja, hogy vigyem haza, mert kivágták a lábkörmét, meg messze van a tömegközlekedés. Így mondja, tömegközlekedés. És ha már elhoztam, talán vigyem is haza, és akkor még dumcsizhatunk az úton. Szuper lesz. Hazaviszem, végig beszél. Kirakom, elköszönök, ő megölel, és azt mondja, mennyire örül, hogy ilyen jóba lettünk, most fel is hívja azonnal az egyelőre még én férjemet, hogy elújságolja neki, és ebédeljünk együtt vasárnap, szívesen kijön, és akkor ő legalább a gyerekekkel is… mert ők, ugye, még nem ismerik. Sokat számítana, ha te mutatnál be nekik, mondja. Bár tudja, hogy már nagyok és okosak, és az apjuk boldogsága fontos nekik, és meg fogják érteni, de mi lenne, ha azt mondanánk, hogy nekem is fontos, hogy szeressék őt, mert mi barátnők vagyunk.

– Mert a barátnőm vagy. Vagy inkább a barátom – miközben ezt mondja, megfogja a kezem, jelentőségteljesen a szemembe néz, majd kiszáll a kocsiból.

Felsóhajtok.

Hazamegyek, bepakolom hat bőröndbe az egyelőre még én férjem összes ruháját. A többi cuccát meg kibaszom a picsába. 

Péterfy-Novák Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/luna4