– 

Olyan puha és megnyugtató. Csak esnek a pelyhek, egyik a másik után, lágyan, nesztelenül. Nincs is hangja, nem kiabál be az ablakon, hogy nézd, itt vagyok, csak rendületlenül potyog – és mégis magával hoz egy olyan hangulatot, amit nem lehet nem megérezni. Leplet borít mindenre, de ezt is csak fokozatosan, ahogy a másodpercek potyognak a halál előtt. Nem lehet többcentis hóréteget csinálni két perc alatt. Ezek csak ártatlanul szállingóznak itt egymásra, egyik félig fedi a másikat, és miközben kettőt pislantok, máris vékony kis hóréteg néz vissza rám. Szia!  mosolyog. – Te meg hogy kerültél ide?  kérdezem. – Akkor jöttem, amikor nem néztél ide. Verted a klaviatúrát, nevelted a gyereket, szorongva bámultad a naptárt, az autók benzingőzösen bemocskolták az utcát, a boltos épp eladott egy kiflit. Nem figyelt senki, de én jöttem. Van az a mondás, hogy az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk teljesen más terveink vannak – mondom erre én. Valami ilyesmi – mondja a hópehely. Milyen régóta vártam. Már mindenhol volt hó, csak itt nem. Szél az igen, meg jég, karcos, kemény, de ez a puha ölelés, szelídség, megkönnyebbülés, takaró a fájdalomra – na, ez hiányzott. A sok kis különböző fehér pamacs, ami mégis mind egy. Az erdőn most tüsszent egy róka, megmozdulnak a szarvasok, végre nem vág a szél, mint a borotva, végre nincs mínusz 15 fok, végre lüktethet az élet. A hideg hó takar és melegít – micsoda paradoxon.

Már belepte a járdaszegélyt, amit pedig az ablak előtt térdelve árgus szemekkel figyelek. Hogy lesz a barnából fehér. Hogy lesz belőlem egyedülálló, aztán barátnő, aztán élettárs, aztán lakótárs, aztán-aztán... valami. Néztem-néztem az életem, de nem tudtam elkapni, mikor vált pöttyössé, fehérré, piszkosszürkévé, jegessé, olyan lassan, észrevétlenül történt.

 

Most meg szakad. Szakad a nyakamba. 

Fenyvesi Zsófi

Kép: iStock by Getty Images