–

Nemrégiben elgondolkodtam rajta, vajon mennyit számít egy szemlélődő idegen számára az a bizonyos első benyomás, a pozitív kisugárzás megléte, netán annak hiánya? Egy mosoly valami borongós szombat reggelen... vagy egy pár másodperces egymás szemébe nézős pillanat? Nem feltétlenül a szerelmes fajta, csak a „Hello, én is egy prototípus vagyok a hétmilliárdból, akárcsak te. Legyen szép napod!” – féle.

Mostanában a szombat délelőttjeimet a matektudásom tökéletesítésével töltöm a fővárosban. Az per pillanat nem releváns, hogy miért meg minek, ahogy az is teljesen mindegy, mennyire éri ez meg nekem, egyáltalán hasznos-e. Most nem ennek fontosságáról lesz szó, hanem arról, hogy milyen tapasztalatok szereztem eddig. Úgy értem, a matekórákon kívül.

Elöljáróban három dolgot mindenképp el kell árulnom magamról:

1. Kisvárosi nagylány vagyok, akinek Budapest bonyolult tömegközlekedési hálózata néha óriási kihívást jelent, és elég sok bosszúságot okoz, hiszen pillanatok alatt el tudok veszni még a GoogleMaps segítségével is.

2. Már vagy tizenkét éve küzdök az angol nyelv összes viszontagságával, de imádom minden szépségét és hibáját, szóval fogjuk rá, hogy ismerem a nyelvet.

3. Van egy szép, fekete filckalapom, amit előszeretettel hordok, bár egy kicsit tartok tőle, hogy a bolond szél belefújja a Dunába.

Na, most értünk el ahhoz a részhez, hogy a szálak összeérnek, és mindez értelmet nyer...

Az első mosoly

A hajnali kelésnek és az egyhuzamban lezúzott négy (!) matekórának köszönhetően a minap hullafáradtan ültem a négyes metrón, alig vártam, hogy vonatra szállhassak, és végre megint alhassak, amikor megjelent két vidám, huszonéves lány. Nem magyarul beszéltek, de még csak nem is angolul vagy németül. Pechükre nem egy ajtónál szálltak fel, így az egyikük ijedten forgott körbe-körbe, míg meg nem szólalt mögötte: „Kristi! Kristi!” A barátnője volt az. Mosolyogva figyeltem őket, mert elképzeltem valami hasonló helyzetet egy idegen városban köztem és a legjobb barátnőm között. Visszamosolyogtak. Szimpatikusak voltak. Leültek velem szemben, és a hatalmas, takarónak is beillő Budapest térképet nézegették. Figyelmesen hallgatták a hangosbemondót is, aztán mondtak egymásnak valamit, és összekacagtak. Jó volt rájuk nézni. Boldogan konstatáltam, hogy ők is a Keletinél szálltak le. Reménykedtem, hogy míg felérünk, ragadhat rám egy kicsi a pozitív energiájukból.

Magabiztosan elindultam felfelé a mozgólépcsőn (mint aki nagyon tudja, hol van, és mit csinál), amikor tündéri akcentussal megszólított az egyikük: „Excuse me”. Vigyorogva fordultam hátra. A közeli pláza hollétéről érdeklődtek, meg hogy vannak-e ott megfizethető árú boltok. Készségesen válaszoltam nekik, majd megkérdeztem, honnan jöttek. Norvégiából. Szívesen hallgattam volna még őket, mert hát Norvégia biztosan csodás hely. Ők tovább érdeklődtek, hogy ha nem pesti vagyok, mit csinálok itt, mire mondtam, hogy matekot tanulok. Egy „wow, so you’re a smartass!” (azaz: „ó, szóval te igazi okostojás vagy!") bók bezsebelése után mondtam nekik, hogy kövessenek, már nincs messze a hely, amit keresnek. Kisebb sokkot kaptak, amikor meglátták a Keleti épületét, és nem győzték csodálkozni, hogy milyen gyönyörű. Végül sok-sok „köszi" és „legyen szép napod" után fájó szívvel, de elbúcsúztunk.

A második mosoly

A rá következő szombaton az esős, szélfútta, zimankós idő ellenére sokan jártak a Fővám tér környékén, nem én voltam az egyedüli fagyoskodó.

Szeretem megfigyelni a körülöttem lévő embereket, történeteket kitalálni hozzájuk. Vajon hová siethetnek? Miért ilyen szomorúak? Nincs is ennél nagyszerűbb elfoglaltság várakozás közben!

Ezúttal is elmerültem a szokásos pásztázásomban: „Egy ázsiai lány. Lehet, hogy ő is épp a Corvinuson okosította magát matekból? … Itt ez a néni is. Mekkora! Na, meg milyen vizes a bevásárlókocsija! Biztos most jött a Vásárcsarnokból. …Mennyire édes már ott az a bácsi az unokájával. Ó, bárcsak te is itt lehetnél, Papa! … Hmm, ez a srác. Echte németnek tűnik. Keres valamit, tuti, hogy keres valamit. Vagy valakit. Hopp, megtalált! Összenéztünk. Pici mosoly, de semmi romantikus. … Jé, ennek a lánynak pont ugyanolyan eserny…” Nem tudtam befejezni a gondolatot, mert megint felcsendült az ismerős mondat: „Excuse me" – szólt tökéletes angolsággal az echte német figura... Arra volt kíváncsi, melyik villamossal juthat el a barátnőjével a Bazilikáig. Általában már annak is örülök, ha azzal tisztában vagyok, nekem melyikre kell majd felszállnom. De mivel borzasztó felkészült és extra jó fej vagyok, elővettem a kis térképemet, és megnéztük együtt, hol a Bazilika, és hogyan juthatnak el odáig. Hálás thankyou-zás közepette befutott egy 49-es. Ez pont jó volt nekem, elköszöntem... és felszálltam. Persze a másik irányba indultam el. Semmi baj, az lett volna meglepő, ha elsőre eltalálom... 

Nem szeretnék pszichológiai értekezést írni e két esemény lélektani mibenlétéről. Az is lehet, hogy ezeknek az embereknek csak a kalapom tetszett meg... Mégis azt hiszem, hogy ennél talán egy kicsit többről van szó, és igaz a régi klasszikus: „Két ember között a legrövidebb út egy mosoly".

És hiába száll az ember utána rossz villamosra, igenis fontos, hiszen az egész napodat megszépíti egy-egy ilyen egymás szemébe nézős, felismerős pillanat.

Csak ennyi.

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/MilicaStankovic