–

Nem vagyok különösebben szégyenlős, a korábbi tapasztalataim miatt mégis hónapok óta feszengek a látogatás miatt. Időnként megnyitom a rendelő honlapját, végigolvasom, amit az orvosom szakmai útjáról ír, belém hasít a tudat, hogy még sosem voltam női nőgyógyásznál, és újabb és újabb forgatókönyveket gyártok a fejemben arra, hogy ez vajon miben befolyásolja majd az élményt. 

A rendelőbe érve a recepcióhoz lépek, egy barna lány üdvözöl. Velem egyidős lehet, kedvesen mosolyog, miközben átnyújtja nekem az üres adatlapot a rácsatolt tollal. Kitöltöm, amit kell, majd egy fehér, bőr borítású fotelbe huppanok. Bárcsak megnyílna alattam, és soha, de soha ne kellene visszajönnöm, gondolom, de alig néhány perc múlva, ahogy elüti a négyet az óra, résnyire nyílik a szemben lévő vizsgáló ajtaja, és már hallom is a nevem.

Felállok, a combom lassan válik el a kárpittól, még visszanyúlok a fotelbe a táskámért, és mély levegőt veszek: essünk túl rajta.

A vizsgáló ajtajában a doktornő fogad, hosszú, szőke haja copfba fonva fekszik a vállán. Kezet rázunk, bemutatkozik, majd az asztalához kísér. Előveszem a zöld papírmappát, röviden vázolom, hogy miért jöttem, kicsit több az éves rákszűrésnél, de semmi olyan, ami komolyabb utánajárást igényelne. A doktornő feltesz néhány kérdést, évszámokat egyeztetünk, gépel még pár sort, majd ismét feláll és a vizsgálóágyhoz vezet.

Alulról vegyek le mindent, mondja, papucsot pedig találok a pad alatti kis kosárban. Mire végzek a függöny mögött, ő már izzítja az ultrahangot. Az ágyra fekszem, csússzak lejjebb, még lejjebb, ez lesz az, instruál, én pedig megpróbálok kizárni mindent, és csak a plafon repedéseire, nehezebb pillanatokban meg a légzésemre figyelni. Jó hír, az ultrahang alapján rendben vagyok, a problémámat viszont nem biztos, hogy meg fogja tudni itt oldani. Még egy kicsit próbálkozik, közben a recepcióról már ismerős, barna lány is ott terem a szék mellett, és megfogja a kezem. Csak szólni szeretett volna, hogy nyugodtan fogjam meg az övét, mondja, majd tovább vigasztal:

ha a szülést kibírtam, ez már biztos semmiség. 

Elengedem a fülem mellett, a hasfalamat belülről feszítő, rendszertelen nyomásokra figyelek, egymáshoz szorítom a fogsoraimat és kapaszkodom az ágy szélébe. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzem magam, mint korábban már annyiszor. Végtelennek tűnő másodpercek telnek így, míg végül a doktornő megkönyörül rajtam. Nyugodtan öltözzek fel, mondja, nem kínoz tovább. 

A függöny mögött gyorsan végzek, ő már az asztalnál ülve vár. Hol lakom, kérdezi, majd listába szedi a teendőimet: nyomtat egy ambuláns lapot, azzal jelentkezzek a területileg illetékes kórházba. Egy rövid rutinműtét vár rám, bódításban, már aznap haza is mehetek, próbál nyugtatni, miközben én nem is a műtét miatt érzem rosszul magam. A recepciós lány látja, hogy nem vagyok jól, búcsúzóul még egy kis csokit is ad. Szedem a lábamat, ahogy csak tudom, egyenesen, ki az utcára, miközben a könnyeimet nyelem. Hónapok óta készültem erre, és ki tudja, még hány hétig húzódik majd.

A kórházat ma már nem tudom hívni, délután egyig lehet csak. Elolvasok mindent, amit a nőgyógyászatról találok a honlapon, örökké tart minden várakozással töltött perc. Reggel első dolgom tárcsázni a megadott számot, persze nem veszik fel, engem pedig feszít a bizonytalanság, szeretnék minél előbb túl lenni az egészen. A sokadik próbálkozásra végre elérek valakit, elhadarom neki, hogy mit szeretnék, keressem őket ebédszünet után, hangzik a válasz. Ebédszünet után aztán valóban sikerrel járok, egy kedves, idősebb nő szól a telefonba.

Kiderül, hogy nem elég a magánorvosom véleménye, csak akkor műtenek meg, ha előtte ők is megvizsgáltak, de szerencsém van, több időpont közül is választhatok: jövő csütörtökre, vagy úgy egy hónap múlva tud beírni.

Csütörtök reggel negyedórával korábban érkezem, a kórház portáján kapott iránymutatást pedig szigorúan követem: jobbra el, át a függőfolyosón, fel az első emeletre, és a liftből kilépve balra lesz a szülészet. Ott csak foglaljak helyet, majd szólítanak. 

Hiába az időpont, másfél órát ficergek a folyosón a kemény faszéken. Szinte észrevétlenül olvadok a sarokba, kívülállóként szemlélem az eseményeket: orvosok és nővérek váltják egymást, kismamák érkeznek, mások az újszülöttjük társaságában indulnak haza, megint másokhoz pedig a család jön látogatóba. Aztán szólítanak, én pedig belépek a résnyire nyitott ajtón. A sötét szobában két fiatal nő ül egymás mellett az asztalnál. Odalépek, nyújtom feléjük az előző vizsgálat során kapott papírt, miközben összefoglalom, hogy miért jöttem. Az egyikük kiszalad egy határidőnaplóért, míg a másik elveszi a papírt és gépelni kezd: egy terhességem volt, természetes úton szültem, komplikáció nélkül. A múlt szerdai vizsgálatot végül elég frissnek ítélik ahhoz, hogy megússzam a kórházit is, időpontot a műtétre pedig egy héttel későbbre kapok.

Ez az egy hét épp arra elég, hogy kiderüljön, már vérvételre is hetekig tartó várólista van, a kerületi rendelőt pedig felújítják, úgyhogy EKG-ra egy törmelékekkel teli zsákok mentén vezető kis ösvényen át jutok el.

A következő csütörtök reggel hétkor már a kórház folyosóján ülök, kezemben a kis utazós táskám, papucstól kezdve hálóingen át benne minden, ami kellhet. Ezúttal egy másik ajtó mögül szólítanak, a szoba közepén egy kis, négyzet alakú asztal áll. Egyik felén a főorvos úr, hatvanas, kopaszodó, alacsony fazon, mellette egy szintén hatvan körüli, vörös hajú, szemüveges asszisztensnő ül. Odaülök harmadiknak, megnézik a leleteimet, írnak egy kartont, várjak kint a folyosón, hangzik a határozott utasítás. Néhány perccel később ismét abból a szobából hívnak, amiben múlt héten megúsztam a vizsgálatot, ezúttal azonban nincs ekkora szerencsém. Deréktól lefelé levetkőzöm, ösztönösen indulok a félig ülő helyzetben lévő, kengyeles vizsgálóágy felé, az asszisztens azonban rám szól, ne oda, ide. 

Egy teljesen vízszintes, puha, kórházi ágyra fektet, kispárnát nyom a derekam alá, csak megnéz az ultrahangon, mondja. A testhelyzet és a körülmények megtették a hatásukat, minden korábbi ultrahang-élményemet alulmúlja a mostani, ne ficeregjek már, szól megint az asszisztens, ez nem fájhat, hát csak a fejet mozgatja bennem.

Nekem azért mégis kellemetlen, gondolom magamban, de nem mondok semmit, csak fürkészem a plafonon a repedéseket.

A főorvos úr mellettünk a telefonját nyomkodja, úgy szorít, mint egy szűzlány, fordul oda hozzá az asszisztens, biztos ezért nem jártak sikerrel az előző helyen sem.

Hát kiderült, az én hibám. 

Attól, hogy mentes, számodra még nem biztosan egészséges – félreértett diéták, szervezetromboló tévhitek

WMN Egszsg – 2023. június 18. – SzHA

A vizsgálat végeztével egy pillanat alatt rántom magam vissza a nadrágomba. A folyosó végén lévő nővérszobába irányítanak, ott kapok karszalagot, ruhát a műtétre, gyógyszereket – ezeket majd altatás előtt vegyem be –, és ők mutatják meg az ágyamat is.

A táskámat és az alufóliába csavart tablettákat óvatosan az éjjeliszekrényre teszem, a hatágyas szoba egyik lakója épp távozik, a mellettem lévő ágyon pedig Erzsi fekszik. Ez idén már a második vetélése (a tavalyiakkal együtt talán az ötödik), műteni kell, de reméli, hogy ezután hagy majd neki egy kis időt a férje. Néhány mondatot váltunk egymással, őt kikísérik, hogy felhelyezzék a tágítót, én pedig pizsamát veszek, visszafekszem az ágyra és behunyom a szemem.

Megint a nevemet hallom, egy korábban sosem látott doktornő érkezik a szobába. Bemutatkozik, leül az ágyam szélére, és szinte levegővétel nélkül mondja végig: átnézte a leleteimet, megnézte a mai ultrahang eredményét, és mond néhány dolgot pro és kontra, de egyáltalán nem látja indokoltnak, így nem is javasolja a mai műtétet.

Jöjjek vissza egy év múlva.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Marina Demeshko

Mózes Zsófi