–

Elindulni? Nehéz!

Abban az időszakban egy négy és fél éves kapcsolat lezárásán voltam túl, aztán elkezdtem ismerkedni, és kicsit összezavarodtam. Nem tudtam, mire vágyom, és mindenki mást akart tőlem. Talán soha nem kerestek párt az emberek ennyire különböző igényekkel, értékrenddel és ilyen türelmetlenül, mint most.

Sokat gondolkodtam, hogyan tudnék majd egy embert szeretni hátralévő életemben és azon is, hogy lehet-e egyszerre többet. A birtoklással kapcsolatos ellenérzésekkel és az elengedéssel egyaránt küzdöttem, ami tovább nehezített mindent, a kötődést és a kalandvágyamat is. Számtalan kérdés volt bennem, de egy dologra akartam igazán rájönni: hogy mi a jó nekem.  A nagy káoszban azért találkoztam valakivel, aki sokat mesélt az útról és aki ha nincs, ki tudja, mikor indultam volna el.

Arra számítottam, hogy egyedül leszek, és tudok kicsit gondolkodni, válaszokat keresni. A magánytól kifejezetten féltem, azt hiszem, kicsit belekényszerítettem magam ebbe a helyzetbe, hogy ne legyen választásom, újra jól kellett éreznem magam egyedül.

Nyár végén ott tartottam, hogy egy órát is nehezemre esett eltölteni otthon egymagam. Ha kint ültem valahol kedd este a barátaimmal, azon gondolkodtam, hogy mit csinálok majd szerdán. Mert mindig kellett valamit csinálnom.

Tökéletes pillanatot találtam az indulásra, minden összeállt testileg, lelkileg, szellemileg, anyagilag. 2018. szeptember 1-jén szálltam repülőre, és utaztam Barcelonába, onnan pedig Pamplónába, hogy elkezdjem az utam.

Új kalandokra és utazásra mindig nyitott voltam, de sosem túráztam. Nagyjából a teljes felszerelésemet kimondottan a Caminóra vettem vagy kaptam kölcsön, semmim nem volt. Csak az erős vágy, hogy menni akarok, és a szerencsém, hogy egy viszonylag sportos évet tudtam magam mögött, ugyanis pár hetem volt az indulásig.

Emlékszem, mikor először sétáltam be a munkahelyemre, a Széna térről Óbudára, hogy betörjem a cipőm, és teszteljem kicsit magam, hogy milyen érzés nyolc kilométert sétálni, hiszen az úton napi átlagban 28-at kellett mennem. A városnézéseknél, nyári sétáknál sosem számoltam a kilométereket, elképzelésem sem volt, mire vagyok képes, főleg napi szinten.

Az indulás

Ahogy megérkeztem Spanyolországba, minden félelmem elszállt, annyira otthonos volt az egész.

Pamplona színes, fiatalos, hipszter város, ahol az első utam egy magyarok által nyitott Caminoteca nevű boltba vezetett, ahol beszereztem a zarándokútlevelem, és pár hiányzó kelléket a túrámhoz, aztán sétáltam a városban, és olyan boldog voltam, hogy van előttem egy hónap teljes szabadság. A szállásom az úton volt, az albergue-vel szemben lévő ház falán már ott volt az első sárga nyíl, innen indultam.

Hallottam több embertől, akik jártak már a Caminón, hogy nem kell félni, az út visz magával, nem leszek egyedül, de ezt lehetetlen addig elképzelni, amíg ott nincs az ember.

Természetes és varázslatos hangulata volt az egésznek, hiszen ahogy elindultam, zarándok lettem, a közösség tagja. Mindenki azért megy az útra, mert valamit meg akar oldani, valamin változtatni akar, vagy valamit fel akar dolgozni, feladata van, és az emberek tisztelik egymást ezért. Emiatt nincs helye túl sok negatív energiának, mindenki köszön a többieknek, a zarándokok segítenek egymásnak, ahol csak kell, és amellett, hogy itt is mindenki hozza a saját személyiségét, azt gondolom, egy fokkal jobb ember, mint otthon.

Nem kell foglalkozni felesleges elvárásokkal, az élet letisztul egy kicsit, felerősödnek az alapvető emberi értékek, és őszinte, tartalmas beszélgetéseket lehet folytatni szinte bárkivel. Egy hátizsáknyi felszerelés, semmi smink, rengeteg természetben eltöltött idő és mozgás. Ez mind segít kicsit kinyílni, felszabadulni és egyenlővé válni egymással. Hiszen mindenki ugyanazt csinálja, ugyanaz a cél.

Nem egyedül

A sors úgy hozta, hogy mégsem voltam túl sokat egyedül. Második este, Puenta la Reinában találkoztam egy korombéli, harmincas német fiúval, akit a mellettem lévő asztalhoz ültettek le vacsoránál egy hiperaktív angol bácsival, ő mutatott be minket egymásnak. A megismerkedésünk beleillene egy B-kategóriás amerikai romkomba.

Elég sokat konfrontálódtam az általam nem igazán kedvelt német nyelv tanulásával és a Németországba költözés gondolatával az utóbbi években, így már alapból vicces, hogy egy német fiúval barátkoztam össze először. Aztán jött a nagy kérdés, hogy ki miért jött el az útra.

A teljesség igénye nélkül elmeséltem, hogy úgy érzem, mindig rossz férfiakat választok, mire ő azt válaszolta, hogy azért van itt, mert ő a rossz férfi.

Másnap reggel mutatkoztunk be egymásnak, amikor vettük fel a bakancsokat. Andrea és André. Nem volt kérdés, hogy együtt indulunk tovább.

André durva tükröt mutatott nekem olyan dolgokban, amikre nemigen számítottam, hogy majd ezzel kell foglalkoznom. Barátság, kompromisszum, türelem, megalkuvás… Teljesen más személyiségek voltunk. Amíg én szárnyaltam, ő vezekelt a Caminón, de pont azt adtuk egymásnak, amire szükségünk volt. Ő lassított engem, én pedig kinyitottam őt.

Az együtt töltött két hét spontán alakult. Azt gondoltuk először, hogy csak pár órát töltünk együtt, amiből egy nap lett, aztán kettő és így tovább. Napközben sokszor szótlanul sétáltunk egymás mellett, én zenét hallgattam, néha el is hagytuk egymást egy időre, de aztán együtt ebédeltünk, kávéztunk. Esténként általában egy vörösbor mellett kibeszéltük az élet nagy dolgait, a szerelmeket, a jövőbeli terveket, a félelmeinket, sztorizgattunk az életünkről.

Ő volt az, akivel hajnalban fejlámpával hegyet másztam a sötét erdőben, tíz fokban, vele sétáltam végig 25 kilométert gyomorrontással, ami után mikor beestünk a szállásra, együtt aludtunk tizenkét órát. Gyalogoltunk esőben tíz kilométert átázott cipőkkel, és támogattuk egymást, mikor a másik úgy érezte, hogy már nem bírja ki azt a maradék kis szakaszt a következő albergue-ig. Sok emberrel összebarátkoztunk útközben, de közülük is a kedvenceim egy ausztrál fiú és egy olasz férfi volt, akikkel napokig hasonló ritmusban haladtunk.

Adunk-kapunk

Az ausztrál Salomon, amikor a térd- és derékfájásom már elviselhetetlen szinten volt (valahol másfél nappal Burgos után), egyszer csak megjelent mellettem a tűző napon menet közben, és meggyógyított. Bedobott két homeopátiás pirulát a nyelvem alá, aztán marihuána krémet, oregánó és magnézium cseppeket kent a lábamra. A fájdalmaim soha nem tértek vissza olyan erősen, mint előtte.

Az olasz egy ötvenes férfi volt, akinek a lánya elvesztette a férjét, akit ő is nagyon szeretett, emiatt jött el az útra. Nem tudta feldolgozni, hogy ilyen tragédia történt a családjukban az egyetlen lányával. Útközben számtalanszor keveredtünk egy helyre, és mindig nagyobb és nagyobb szeretettel öleltük meg egymást. Még az út legvégén is találkoztunk, amikor megmutatta a képet a fiúról, amit Finisterrében, az óceán partján tervezett kitenni a sziklákra.

Mivel más terveink voltak Andréval az érkezés dátumát illetően, két hét után búcsút vettünk egymástól, kicsit előreszaladtam, és nekem Leonban – ami egy nagyobb állomás kábé félúton – egy új Camino vette kezdetét.

Elhagytam mindenkit, akit addig megismertem, és egyedül indultam tovább.

Nem volt könnyű elengedni Andrét, de ekkor már nagyon vágytam az egyedüllétre, és éreztem, hogy új fejezetet kell kezdenem. Leon gyönyörű volt, igyekeztem kiélvezni minden pillanatát, és fantasztikus szállásom volt. Ott láttam magam először egész alakos tükörben két hét után, amikor realizáltam, hogy már ez alatt a kis idő alatt is mennyit változott a testem. Fogytam és erősebb lettem. A hostel teraszán olvastam, naplót írtam és zenét hallgattam egész este, ami nekem nagyon fontos volt az úton. Egy csomó emlék zenei aláfestéssel él a fejemben.

Barátságok és új otthonok

Aztán két nappal később megismertem Annát. Anna szintén egyidős volt velem, ő is egy szakítás miatt jött a Caminóra, és ő sem túrázott kábé soha. Azonnal barátnők lettünk, miután egy, a semmi közepén lévő, zarándokbárban találkoztunk, ahol mindketten aktívan kerestük a helyes spanyol fiú, David társaságát, akié a hely volt. Ekkor hallotta meg Anna, hogy kiejtem a számon, hogy „Hungary” és felkiáltott.

Vele egy sokkal vidámabb fejezet kezdődött. Együtt haladtunk egy bolgár, egy olasz és egy argentin csapattal, akik szinte minden este énekeltek és gitároztak a szállásokon. Együtt voltunk Foncebadonban, ami számomra az egyik legvarázslatosabb este volt a Caminón. A hegy tetején egy néhány kőházból álló falu.

Amikor megérkeztünk, szivárvány volt a dombok felett, a távolban vadlovak szaladgáltak, és olyan gyönyörű csillagos eget, mint amilyet ott, még életemben nem láttam. Másnap együtt tettük le az otthonról hozott köveinket a Cruz de Ferrónál, jelképezve, hogy megszabadultunk minden tehertől, ami a lelkünket nyomta.

Egy hét után engedtük el egymást, mert Anna jobban sietett, és még ugyanazon a napon visszatért az életembe André. Utolért, és véletlenül egy faluban, egy albergue-ben, egy szobában szálltunk meg.

Ez volt az a pont a Caminón, amikor tudatosult bennem, hogy részben azért vagyok itt, hogy megnyugodjak.

A legtöbb dolgot az életemben kontrollálni próbáltam, mindig terveztem, szerveztem és stresszeltem, ha valami nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, vagy ha nem tudtam, mi lesz. Nem gondolom, hogy a sorsra kéne bízni magunkat teljes mértékben, de nekem talán meg kellett tanulnom jobban hinni magamban, és hagyni kicsit érvényesülni a külvilágot is.

André visszatérése után felváltva találkoztam vele és Annával, újra és újra, hiába terveztünk három különböző napon érkezni Santiagóba, végül mégis egyszerre voltunk egy helyen. Az utolsó pár napban Andréval tettem meg egy több mint 40 kilométeres szakaszt, ami a rekordom volt a Caminón, Annával pedig tovább folytatódott imádnivaló eseményeink sorozata, mikor a Palas de Reiben lévő templom kertjében csaptunk késő esti pikniket vörösbor, szőlő és sajt kíséretében.

Annával érkeztem meg a santiagói katedrálishoz szeptember 26-án reggel, a zarándok irodában, ahol megkaptuk az oklevelet, pedig már ott várt André. Nem kértük egymást, hogy bárki lassítson vagy gyorsítson, egyszerűen az élet így alakította. Velük fejezhettem be a Caminót, akik ott a legfontosabbak lettek nekem.

Felemelő érzés volt ott állni a Szent Jakab-katedrális előtt, de ahogy mondani szokták, az út maga izgalmasabb volt, mint a cél. Fel sem fogtam, hogy vége ennek az egésznek. Nem volt térdre borulás, sírás, csak mosolyogni tudtam.

Viszont a mai napig gombóc van a torkomban, amikor beugranak emlékek a gyaloglásról, ahogy napsütésben hegyet mászok Galíciában, vagy sétálok a Mesetán, ha eszembe jutnak mások történetei, hogy miért jöttek el az útra, vagy az, hogy mennyi segítséget kaptam, amikor két hétig fájt a térdem és a derekam. A mindenféle nyelven beszélő vacsorák hangulata, a zarándokoknak szervezett Carrion de Los Condes-i gitárest a templomban, vagy az Andréval megkezdett utolsó 100 kilométer pillanata.

Amit hazahoztam

Leéltem egy másik életet egy másik világban, ami tele volt napfénnyel és energiával. Nagyjából öt perc alatt elengedtem az általam annyira szeretett városi életem, a legjobban a természetben éreztem magam, mindentől távol. Semmi nem hiányzott, a hátizsákomban minden megvolt, amire szükségem lehetett. Nem tudom, milyen csillagállás alatt gyalogoltam végig ezt a több mint 700 kilométert, de a rémtörténetek ellenére nem találkoztam egyetlen poloskával sem, nem csípett meg egy bogár sem, egy napom volt, amikor szakadt az eső, szinte végig napsütésben sétáltam, és még vízhólyagból is csupán egyet gyűjtöttem be.

Az angol bácsi, aki bemutatott Andrénak, egy 72 éves újságíró volt, Peter. Az utam elején azt a tanácsot kaptam tőle, hogy ha majd úgy érzem, nem megy tovább, higgyem el, hogy jön a „second wind”, a második széllökés, ami olyan energiával visz előre, mintha mindent akkor kezdenék el. Egyszer sem éreztem azt az út során, hogy feladnám, nem megy, hiszen igaza volt. Lehettem akármilyen fáradt, lehettek akármekkora fájdalmaim, mindig továbbmentem, mert megvolt bennem hozzá az erő, a „second wind”.

Nem kaptam minden kérdésemre választ, főleg nem párkapcsolati téren. De egy dolog mindenképp megváltozott bennem: nyugodtabb lettem.

Kicsit letisztult a világ, rengeteget tanultam magamról, a természetemről, a rossz berögződéseimről, és a mindentől és mindenkitől független vágyaimról, álmaimról. Igazi értelmet nyertek olyan közhelyek, mint a „vagy passzol, vagy nem” elve, a „minden fejben dől el”, vagy az „engedd el azt, aki el akar menni”. Azt hiszem, a legfontosabb a nyitottság, a folyamatos fejlődés és a hit abban, hogy megkapok mindent, amire szükségem van. Jót is, rosszat is. Megtanultam, hogy próbáljak megélni minden egyes napot minél teljesebben, hogy izgalommal várakozzak, hiszen most még úgysem tudom, mi vár rám.

Jó volt újra látni Andrét Santiagóban. Még volt időnk, mielőtt hazaindult volna a gépünk, neki Hamburgba, nekem meg Budapestre, ezért úgy döntöttünk, tovább megyünk. Amikor Finisterrében a sziklákon ültünk az óceánparton a naplementét nézve, már nem az elengedés járt a fejemben, hanem csak annyi, hogy ez most jó. Aztán majd megyek tovább. 

Buen Camino! 

P. Andi