Az első emlékem a bagoly létemről, hogy a gimiben készülök valami dolgozatra, és egészen a reggel fél hatkor kezdődő úszóedzésig magolom az utolsó pillanatra hagyott anyagot. Ez a rapid tanulási metódusom az egész oktatásban eltöltött időmet jellemezte, aminek következtében nagyjából 24 órás szavatossági idejű, teljesen használhatatlan tudásra tettem szert. Ha valami hiba csúszott a rendszerbe, és, mondjuk, nem jutottam be a vizsga első felében a terembe, akkor délutánra annyira kikészültem, hogy kábé a nevemre se emlékeztem. Na, épp ezért sosem fogtok engem műveltségi vetélkedőben látni, pedig tényleg egy csomó nevet, helyet meg évszámot megtanultam már életemben, amit pontosan másnapig tudtam.

Ezen a rettenetes és a világ működésével teljesen inkompatibilis bioritmusomon még Barni érkezte sem tudott szignifikánsan változtatni, pedig ő aztán nem kímélt, kemény fegyverekkel ostromolta az alvási ciklusaimat, amelyek mintegy másfél évre teljes egészében szabadságra mentek. Talán annyi előnyöm volt ebben az időszakban, hogy bármikor tudtam aludni napközben is, amikor Barni úgy döntött, hogy kicsekkol kis időre.

Amúgy szívás tíz-tizenkétszer kelni éjszakánként, függetlenül attól, hogy milyen madár az ember.

Szerencsére Mártonnak sem árultam zsákbamacskát, az ismerkedésünk hajnala szó szerint volt értendő, ugyanis mindenfajta lelkiismeret-furdalás nélkül szórakoztattam a cseten hajnali kettő-háromig a magvas gondolataimmal, ami után ő reggel indult dolgozni. Így elég hamar megtanulta, hogy velem este tíz után tud komoly beszélgetéseket folytatni, és reggel jobb, ha levegővé változik.

Az utóbbi időben viszont be kellett látnom, hogy hiába vagyok a délutáni szieszta koronázatlan királynője, valami nem oké az alvásommal. Sokat alszom, de nem pihenek eleget, hiába van meg a nyolc-kilenc órányi alvásidőm, mégis fáradt vagyok. Valami hiba van a rendszerben.

Elkezdtem utánaolvasni, és rájöttem, ezen akár lehetne változtatni, annyi kell az okosok szerint, hogy be kell állítani egy fix lefekvési időt, amire kőbe vésett törvényként kell tekinteni – előtte két órával pedig már sem enni, sem sportolni, egy órával előtte pedig már képernyőt bámulni sem lehet. Csak ráhangolódni az alvásra félhomállyal, relaxáló fürdővel és/vagy nyugtató teával, majd nyolc óra alvás után felkelni, lehetőleg mindig ugyanabban az időpontban. A hálószobának teljesen kütyümentesnek kell lennie, sötétnek és ideális hőmérsékletűnek, ami olyan 21-23 fok.

Ennyi a titok. Rendszeresség, következetesség, fegyelmezettség.

Nálam a fix lefekvési idő kitalálása volt az első akadály, ugyanis heti háromszor kilenc óra után érek haza, ebből kétszer jó esetben sportolásból. Tehát az esti sport elhagyását heti hét napban nem tudom megvalósítani. Amikor háromnegyed tízkor érek haza (néha bizony még éhesen), akkor nem könnyű azonnal alvás üzemmódra állni, főleg, mert ezeken a napokon gyakorlatilag akkor találkozom először a férjemmel úgy, hogy három mondatnál többet válthassunk egymással. Így végül fél tizenegyben határoztam meg lefekvési időt, ami fél hetes ébredést von maga után, ami tökéletes összhangban van Barni ébredési idejével.

Ahhoz azonban, hogy fél tizenegykor álomba merüljek, tíztől már ténylegesen az ágyban kell lennem telefon nélkül, mellettem a sweet dream (édes álom) teakeverékkel, kezemben Michelle Obamával. A vacsorát is okosan kellett beiktatnom: vittem magammal harapnivalót az uszodába, hogy amikor hazaérek, ne rontsak rá a hűtőre. Mondanom sem kell, ez nem valósult meg heti hét alkalommal, de a szándék annyi eredményt hozott, hogy tizenegyre tényleg mindennap ágyban voltam. És sikeresen ellenálltam az esti mozizás vagy éjszakai cikkírás kísértésének.

A nyolc óra alvás viszont nekem kevés.

Tudom, hogy most többen a szívükhöz kapnak, főleg azok, akik vígan eléldegélnek hat-hét óra alvással (mint például a férjem), de én tényleg teljesen haszontalan tagja vagyok a társadalomnak, ha nincs meg a napi nyolc-kilenc órám, amit eddig úgy oldottam meg, hogy délutáni szunyókálással egészítettem ki az éjszakai hiányt.

Ha viszont fél tizenegykor alszom, akkor fél nyolcra megvan a kilenc órám, és nincs szétvágva az egész napom, ráadásul a családi dinamikába is jobban beleillik ez a ritmus, ugyanis Marci fél nyolckor indul el otthonról, Barninak viszont csak 8.45-re kell iskolába mennie (ez a legfantasztikusabb dolog az angol oktatási rendszerben), így kényelmesen össze tudunk készülődni mind a ketten.

Amikor fegyelmezetten tartottam a képernyőmentes egy órát és a fél tizenegyes elalvást (amire tényleg rá tudtam hangolódni teával és olvasással), akkor sokkal kipihentebben ébredtem, és ami számomra teljesen elképzelhetetlen volt évtizedekig: tudtam létezni délutáni alvás nélkül.

Reggel frissebb voltam, délelőtt pedig hatékonyabb, mint egy szobanövény.

Mivel Barni minden éjszaka menetrendszerűen fél háromkor landol az ágyunkban, és az elalvás előtti egy bögre tea garantál egy ébredést, így arról nem tudok beszámolni, hogy gond nélkül átalszom az éjszakát, de tényleg lehet valami az éjfél előtti alvás fontosságában, mert sokkal pihentetőbbnek érzem az éjszakáimat, mint amikor fél kettőig pörgettem az agyam az éjfélkor befejezett filmen vagy az egykor elküldött cikkemen.

Sajnos nem voltam és vagyok elég fegyelmezett ahhoz, hogy hibátlanul betartsam az előírásaimat, az esti edzői munkáim sem ideálisak ehhez az életvitelhez, és még mindig úgy érzem, hogy számomra az esti időszak a legaktívabb fizikailag és szellemileg is, de némi odafigyeléssel és néhány apró trükkel tényleg lehet hatást gyakorolni a bioritmusra. Megéri, mert a legnagyobb eredmény a családdal töltött idő minőségén és mennyiségén is látszik.

Pásztory Dóra

Kiemelt képünk illusztráció