–

„Szüntelenül változó vágyaink üres ketrece” – sajnos ezt nem én találtam ki az ékszerről, pedig milyen kifejező. És egyet is értek vele. Őrzöm én, hogyne őrizném egykori arany jegygyűrűmet, de csak azért, mert amikor a múltkor semennyi pénzem sem maradt, be akartam adni a zaciba, mint egyetlen értéktárgyamat, hátha adnak érte néhány ezrest, vagy legalább annyit, amennyiből hazabuszozhatok. Ha gyémánt lenne benne, már sokkal korábban túladtam volna rajta.

Pedig – te jó ég! – milyen sokáig tartott, mire képes voltam lehúzni az ujjamról! Miután a férjem elhagyott négyévnyi házasság után a kétéves lányunkkal egyetemben, úgy voltam vele, hogy ezt csak akkor lehet feldolgozni, ha nem igazán veszek róla tudomást. Kicseszettül és vallásosan hűséges voltam, még attól is bűntudatom volt, ha egy másik férfira ránéztem. A férjem volt minden férfiak csúcsa, akkor is, amikor igazából nem, és ez nem tudott megváltozni csupán attól, hogy ő kiszállt a játékból. Csendben szerettem tovább a háttérből, ujjamon a gyűrűnkkel, nem érdekelt a szerető, nem érdekelt semmi, egyszerűen nem volt vészforgatókönyvem arra az esetre, ha mégsem ő életem párja. Kilenc hónapra rá – hogy kihordja és megszüli az ember a veszteségeit is! – épp a gyereket hintáztattam a kertben, amikor elgondolkodtam: most már, hogy kezdek jobban lenni, és belül is elbúcsúztam, csak le kéne venni valamikor azt a kiüresedő gyűrűt. Ebben a pillanatban a hinta meglökte a jobb kezem, a gyűrű pedig nagy ívben lerepült róla, le a fűbe. Zokogva kerestem négykézláb egy örökkévalóságnak tűnő ideig, mert az rendben van, ha én úgy döntök, hogy leveszem, de egész más, ha csak úgy letépik rólam.

Azóta a gyűrű átkerült az ékszeres dobozomba, gyűltek mellé a tejfogak. Manapság a pénztárcámban hordom. Apró.

Ezek után nem kell a pszichológia nagymesterének lenni ahhoz, hogy kitaláld, csalódtam, méghozzá csúnyán, nemcsak a férjemben, de magában a házasság intézményében is. Sokaknak – főleg az első, a vágyott mesebeli esküvővel indított házasság – ez az elérendő cél, hiszen végre egy szemrevaló, becsületes, szerelmes férfi az egész világ előtt kijelenti, hogy elkötelezi magát, örökre, tűzön-vízen át, és ezt hajlandó gyűrűvel meg rongyrázással is megpecsételni. De mi ez, ha nem végső felelőtlenség? Hogy tehetnénk gyarló és folyton változó emberként olyan ígéretet, amit fogalmunk sincs, képesek leszünk-e betartani? Áll bárki is úgy az oltár előtt, hogy a „míg a halál el nem választ” részt tényleg komolyan gondolja? Bizonyosan, de azt gondolom, a házasságkötések száma is alaposan megcsappanna, ha eltörölnék például a válást.

A pap és az anyakönyvvezető előtt kimondott eskü esetünkben négy évre volt garanciális. Aztán beadta a kulcsot, javíttatni lehetetlenség volt. És nekem ezt elfelejtették említeni ott az oltárnál. Hogy ennek vége lesz. Vagy én voltam naiv, és hittem el, hogy akkor ez olyan erős szövetség lesz, ami nem bomolhat fel? Valószínűleg. Ma már sokkal racionálisabban szemlélem a házasság intézményét. Nézem, mint egy hitetlen, aki valaha állított töredező, rogyadozó istenség szobra előtt áll értetlenül, nosztalgikusan, és csak nevetek, amikor mások összeházasodnak. Mire fel? Mire esküsztök ilyen komolyan? Honnan tudjátok, hogy tíz év múlva nem gondoljátok meg magatokat? Jós is állt a pap mellett, aki megmutatta, mi következik a halálotokig? Boldogság? Akkor szerencsétek van. És ha nem? Ha elsorolná a jós, hogy „te beteg leszel, te meg hisztériás, te meddő, te pedig csalfa, te középen nyomod azt a kurva fogkrémes tubust, és nem pakolsz el magad után, hogy egyikőtök magányos lesz, másikótok szorongó, hogy most ugyan szerelmesen nézitek a másikat, de eljön a pont, amikor egymás halálát kívánjátok majd”, akkor mit tennél? Elrohannál, vagy dacból, bátran, minden mindegy alapon rávágnád, hogy így is akarom? Honnan tudod, képes leszel-e elviselni a saját jövődet?

Maximum azt ígérheted, hogy megpróbálod.

Azt fogadhatod szent esküvel, amit most érzel, a holnapod nem adhatod el egyetlen fehér ruháért sem.

Akkor sem, ha az egész az elején rohadt romantikus. Két ember addig legyen csak együtt, amíg dolguk van egymással. Én ezt találtam a falra írva, amikor kijózanodtam a nagy, virágfüzéres, bódító buliból, és ezt sokkal igazabbnak, valódibbnak érzem, mint akármilyen gyémántot.

 

Polgár Lili

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Nneirda