Az épp ma 44 évvel ezelőtt elhunyt Virginia Apgar azok közé az emberek közé tartozik, akiket őszintén csodálok

Lenyűgöz, amikor valaki ki tud lépni a megszokott, kényelmes, biztonságos keretek közül, mer kételkedni, vitatkozni, újragondolni, kritikával illetni egy rendszert, amelybe – ezt várnák tőle – ízesülnie kellene.

Igazi változáshoz, nagy felfedezéshez, fontos felismeréshez, úgy vélem, mindig egyetlen kérdés vezet: „de miért”?

Meg persze az a fajta makacsság, amelyik nem fogadja el válaszként azt, hogy: „csak”.

Vagy azt, hogy: „mert így szoktuk”.

Akkor sem, ha a privát érdeke azt kívánná, hogy törődjön bele. Fogadja el elődei, felettesei, uralkodói véleményét, és kész.

De vannak, akik képesek nem a pillanat előnyeinek alávetni a meggyőződésüket. Érzik, hogy lépni kell, lépni tovább, egészen másfelé menni, másként csinálni a dolgokat, mint ahogy eddig. És elég bátrak, makacsok, elszántak, magabiztosak, kalandvágyók vagy szerelemesek, ahhoz, hogy ne lehessen őket elhallgattatni.

Virginia Apgar is egy ilyen nő volt, forradalmár az orvosok között

Már a pályaválasztást illetően is lázadással nyitott. Hisz a sebész pályát nézte ki magának a '30-as években.

„Nőt engedni a sebészek közé?”

A Columbia Egyetem Sebészeti Tanszékének fura ura szerint ez botorság lett volna. El is tanácsolta az okos-lelkes medikát, akit amúgy imádtak a tanárai és a társai egyaránt, azon a címen, hogy „úgysem fordulna hozzá bizalommal egyetlen operálandó páciens sem”. Merthogy nő.

Apgar így hát aneszteziológus lett. (De szikét azért mindig tartott magánál, hátha azonnali segítségre van szüksége valakinek a környezetében.)

Mivel a második világháború hadszínterei felszippantották a szakma amúgy se túl nagyszámú képviselőjét, komoly kihívást jelentett oktatókat, sőt akár rezidenseket találni a Columbia Egyetem frissen szerveződő Aneszteziológiai Tanszékére.

A feladat nem volt túl hálás, és a nők „amúgy is jók szervezésben”, ugyebár, (a férfi kollégák meg a fronton voltak), a harmincas éveiben járó Apgar doktornő lett a főnök. Nővel ilyesmi eddig hasonló nem fordult elő azon az egyetemen. Vezetője, tanára, oktatásszervezője, mindenese lett a tanszéknek. A tanszék pedig neki a mindene.

Azon belül is szívügye volt a babamentés – De miért kellett a babákat menteni?

Az ötvenes évek elején az Egyesült Államokban nagyon magas volt a csecsemőhalandóság. Apgar doktornő szerint indokolatlanul magas. Mivel aneszteziológusként sok szülésnél működött közre, figyelte, hogy vajon milyen okok vezethetnek tragédiákhoz. Jegyzetelt, gondolkodott, vizsgált. És leegyszerűsítve arra jutott, hogy a szülést vezető kollégák nem figyelnek oda eléggé az újszülöttekre, illetve bizonytalanok annak megítélésében, egészséges-e a baba, vagy van-e valami baj, amely azonnal beavatkozást igényel.

Apgart elborzasztotta, hogy a szülészek a szeme láttára olyan újszülötteket „dobtak félre” életképtelennek minősítve és gyakorlatilag halálra ítélve őket, akiket szerinte meg lehetett volna menteni. Sokszor kiakadt, de nem tehetett semmit, ő „csak” az altatóorvos volt.

A másik dolog, amire felfigyelt, hogy gyakran betegen küldték haza a bébiket, ami aztán tragédiához vezethetett. És ennek sokszor az volt az oka, hogy nem vizsgálták meg alaposan a kicsiket születés után.

Úgyhogy a 44 éves Apgar doktornő kitalált egy nagyon egyszerű és praktikus módszert, amellyel kollégái pikk-pakk értékelhették az újszülöttek általános állapotát.

Hogy miért volt ez olyan fontos újítás?

Mert a gyors állapotértékelésnek köszönhetően a szülés után rögtön el lehetett dönteni, szükség van-e speciális gondoskodásra vagy sem.

A teszt, amit azóta is használnak, egy pontozós rendszer. Öt eleme van: a szívműködés, a bőrszín, a légzés, az izomtónus és a reflexek. Mindegyik két pontot ér, ha megfelelő. Egyet, ha kevésbé, nullát, ha problémás. A maximálisan elérhető pontszám a tíz, de hét fölött nincs ok ijedségre. Alacsonyabb Apgar-értéknél viszont azonnal további vizsgálatokra van szükség, légzéstámogatásra, inkubátorra.

A módszer nagy előnye, hogy miután elterjedt (igen gyorsan, és nem véletlenül), az orvosok többé nem pusztán ránézésre döntöttek a babák sorsáról, illetve a teendőkről.

Apgar doktornő skálája az egész szülészeti rendszert átláthatóbbá, tanulmányozhatóbbá tette

Összehasonlíthatóvá váltak a szülések. Kiderült, milyen tényezők vezetnek leggyakrabban a kisbabák halálához. Rájöttek például, hogy a babák eredménye jobb, ha császármetszéskor az anyát nem altatják, hanem spinális érzéstelenítőt kap.

A módszert az ötvenes években bevezették az Egyesült Államokban, és mert valóban csökkent a csecsemőhalandóság, az egész világon átvette a „szakma”.

A doktornő pedig azután sem ült a babérjain. Szívügye maradt a kisbabák mentése. Folyton utazott, hogy előadásokat tartson a születési rendellenességekről, korai felismerésük fontosságáról. Az 1964-65-ös rubeolajárvány után (aminek következtében 2000 baba meghalt, 14 ezer pedig siketen és/vagy vakon jött világra) Apgar a védőoltás fontossága mellett kampányolt: hogy az anyák többé ne fertőzhessék meg a magzatokat.  

A másik ügy, amiért sokat küzdött, az RH-összeférhetetlenség kötelező szűrése volt.

Mindeközben legendás, bohém figura volt az egyetemen

Az alkata sem volt hétköznapi. Már a magassága miatt korán alapélményévé válhatott, hogy kilóg a sorból. Hórihorgas volt, egy fejjel a többi nő fölé emelkedett, kissé görnyedt volt a háta, és rémes frizurákat viselt, amelyek valahogy mégis illettek hozzá. Akárcsak iszonyú szemüvegkeretei.

Virginia Apgar 1967-ben (Forrás: Getty Images)

Majdnem hatvan volt, amikor megtanult siklórepülőt vezetni.

YouTube-felvételek tanúsítják, hogy milyen vicces volt, vagány, szókimondó. Kevesen tudják, de a zenében is ász volt, fantasztikusan hegedült, sőt hangszereket is készített magának.

Imádták a barátai, kollégái, de egyedül élt. Ha nem a kórházban volt, akkor a kertjét gondozta. A bélyeggyűjteményét rendezgette.

Soha ment férjhez, és saját gyermeke sem született. De szerette és mentette a másokét.

Kurucz Adrienn

Források: ITT és ITT és ITT

Kiemelt kép montázsa: Wikipedia