Vágyak és valóság

Létezik egy szerelmespár – már a gimi óta. Tervezgetik az életüket, összeköltöznek, dolgoznak, kutyát vesznek, majd összeházasodnak. A tíz éve tartó szerelem és két év házasság után úgy érzik, itt az ideje, hogy végre teljes családdá váljanak.

Így indult a mi történetünk, imádjuk egymást a mai napig. Az élet, és a velejáró mindennapok még inkább összekovácsoltak minket, akkor már két éve házaspárként a feleségemmel. Hiszen tényleg minden szuperül klappolt, ám a kisbaba, akire vártunk, még nem érezte azt, hogy itt lenne az ideje megérkezni.

Miután számtalan próbálkozással sem sikerült, elkezdtük bújni az internetet. Na, szerintem ez a legrosszabb döntések egyike, arra mindenesetre jó volt, hogy rájöjjünk, érdemes a kivizsgálást a férfinál kezdeni.

Így a makacs „bika-énemmel” szembeszállva beláttam, meg kell tennem az első lépést a leendő gyermekemért. Ezért bejelentkeztem az urológiára.

Tudom, minden férfinak már a szó hallatán is feláll a szőr a hátán, de ha menni kell, hát menni kell.

Ciki?

Várakozás várakozást követett, majd sorra kerültem. Nem is tudom, ilyenkor mi a jobb, gondolkoztam a folyosón, ha férfi vagy nő az orvos? A férfinak ugyanolyan, mint az enyém, de azért csak ne tapogasson már, egy nő jelenlétében viszont valószínűleg kellemetlenebbül érezném magam…

Behívtak, eldőlt, egy doktornőhöz kerültem. Természetesen, ha még nem éreztem volna magam elég kellemetlenül, a sors egy orvostanhallgatóval is megáldott. „Persze, maradhat!” Mondtam.

Minden férfiúi büszkeségem és gátlásom levetkőzve megkezdődött a vizsgálat.

A latin nyelv legcifrább kifejezéseit megismerve egyelőre nem lettem okosabb, majd a doktornő felém fordult, és kedvesen megkérdezte, nem éreztem-e manapság gyakran alhasi fájdalmat, mondjuk, ha sokat mentem vagy dolgoztam. Ekkor végigfutott bennem, hogy minden fárasztó munkanap után így volt.

Közölte velem, hogy visszerem van a lehető legkellemetlenebb helyen, és ez lehet akár annak is az oka, hogy nem sikerül a baba.

Természetesen a pontos diagnózis felállításához további vizsgálatokra volt szükség

Azt kérte, próbálkozzunk még, de ha továbbra sem sikerül, elkerülhetetlen a spermavizsgálat. Mindennek tudatában bicikliztem haza a feleségemhez. Ekkor már nem igazán érdekelt sem a kínos analízis, sem a további vizsgálatok. Tudtam, a hiba nálam van, és akarva-akaratlanul elkezdtem magam hibáztatni. Bevillant, hogy valami megmagyarázhatatlan ok miatt gyerekkorom óta izgultam, mi lesz, ha sohasem lehet gyerekem.

Nagycsaládban nőttem fel, így mindig is fiatalon szerettem volna apuka lenni, és az sem volt kérdés számomra, hogy sok gyermeket szeretnék. És most ennyi lenne, itt vége az egésznek?

A nejem vigasztalt, de amikor tovább teltek a hónapok, és semmi jele nem mutatkozott a terhességnek, újra felkerestem az urológiát. Szerencsés voltam, hiszen egy roppant segítőkész, tapasztalt orvost találtam, aki minden mondatával megnyugtatott. Igen, mert most már saját urológusom lett. Eljött a mintaadás ideje. Időre szállítva vittem és adtam le férfiasságom darabjait. Nem állítom, hogy nem éreztem magam kellemetlenül, amikor a kis fiolát a nővérke kezébe nyomtam. Persze, ilyenkor végigfut az agyadon, hogy ez a munkája, mindennap „ilyeneket” vesz át sok-sok férfitól, de amikor te vagy ott, mégis azt mantrázod, „kérlek, vedd el minél gyorsabban, csak hadd tűnhessek el a lehető leghamarabb!”.

Ezután következett a legidegtépőbb dolog: a várakozás

Amikor végül megérkezett, az eredmény sajnos hervasztó volt: a hímivarsejtjeim nem igazán turbózták fel magukat, de legalább koponyára (darabszámra) stimmeltek. Konzultálva az orvosommal, kiderült, ennek az oka a nem megfelelő testhőmérséklet, amiért a visszerem felelős. Továbbra is arra kért minket, próbálkozzunk, hiszen a lehető legjobb, ha beavatkozás nélkül érünk el eredményt, mert lehet így is esélyünk, viszont ha nem sikerül, elkerülhetetlen lesz a visszér eltávolítása egy rutinműtéttel.

Butaság, most már tudom, de ilyenkor minden férfi teljesen elveszettnek és bénának érzi magát – én legalábbis ezt éreztem.

A műtét lehetőségét hallva lavinaként indultak el a belső vívódásaim és a kérdéseim. Nem túlzás, minden egyes nap, minden órában és minden percben ekörül forogtak a gondolataim. Persze, megbeszéled a feleségeddel, de tisztában vagy vele, hogy a sokadik sikertelen terhességi teszt után ő is csak miattad mutatja erősnek magát, miközben nem akarod terhelni a saját magaddal vívott harcokkal. Óhatatlanul végigfut a fejedben, mi van, ha nem sikerül?

Szeretem annyira, hogy elengedjem a szerelmem? Hiszen tudom, remek anya lenne.

Andrológia

Számtalan magányos, elmélázós kutyasétáltatás után az őszt tél követte, és az állapotom változatlan volt. Elkerülhetetlenné vált a következő lépés. Újabb vizsgálat és mintaadás következett, de ekkor már nem az urológián, hanem az andrológián. Az, hogy idekerültem, még megdöbbentőbb volt számomra, hiszen tudja az ember, ez a tudományág kifejezetten a férfi meddőséggel foglalkozik.

Mire idáig eljutottam, már nem voltak gátlásaim, csak a cél lebegett a szemem előtt, a kisbabánk. Itt a mintát nem hozhatod otthonról, helyben kell adnod.

A nővérszoba és az orvosi szoba között volt egy kicsi helyiség – ha a szitu nem lenne így is elég lelombozó, miután beléptél, biztos, hogy a maradék életkedved is elmegy.

De nem volt mit tenni, majd az újabb minta után jött a már ismerős várakozás. Ekkortájt már simán elsírtam magam kutyasétáltatás közben. Szerencsétlen kutya, csak nézett, és nem értette, mi van velem.

Mindig egy piarista gimnázium temploma előtt pihentünk meg. Számtalanszor néztem percekig a modern templom tornyait és csak fohászkodtam valamihez vagy valakihez, majd folytattuk a sétát.

Kiderült, hogy elkerülhetetlen a műtét

Laparoszkópos megoldással eltávolítják a visszeret. Minden félelmem ellenére alig vártam, hogy végre valami eredményt érjünk el. Eljött a beavatkozás ideje, a kórházban egy nagyon szimpatikus párral várakoztam, majd a férjjel kerültem egy szobába. Mint kiderült, ők is nagyon régóta próbálkoztak, sőt a miénk közelében sem volt az ő történetüknek. A műtétre várva – és egyre többet társalogva a szobatársammal – rádöbbentem: az én történtem semmi ahhoz képest, amin ez a pár átment már. Idősebbek is voltak nálunk és szinte mindennel próbálkoztak, de mégsem sikerült nekik.

Itt kezdtem el először átértékelni azt, ami velünk történik. Milyen furcsa, hogy vadidegen emberekkel nyíltan és könnyedén beszélek erről a témáról, míg a családom előtt és a munkahelyemen tabuként és titkolózva próbálok mindent magamban tartani. Nem is értem, hiszen ez egy betegség, miért érezzük, hogy kevesebbek vagy hibásak lennénk!?

Másnap túlestünk a műtéten. Ekkor már nyoma sem volt bennem gátlásnak, eltűnik a szégyenérzet, és csak a felépülést várja az ember, hogy újra „nyeregbe ugorhasson”.

Ennek már közel két és fél éve

Azóta rengeteg minden történt, de a legfontosabb, hogy apa lettem! Van egy fantasztikus kislányom, sőt hamarosan újabb kihívások elé nézünk. Imádom minden percét és értékelem, amikor csak vele lehetek. Igen, nekünk sikerült. Rövid küzdelem volt a miénk, mások olykor évekig tartó, kilátástalannak tűnő háborút folytatnak. Nektek üzenem: legyetek nagyon büszkék magatokra! A „kis csodák” megérkeznek, ne adjátok fel!

Sánta Dávid

Ha kíváncsi vagy az apás szüléssel kapcsolatos élményeimre, IDE kattintva elolvashatod!

Az Insta-oldalam pedig ITT van!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ jsmith