Talán neked is van olyan történet az életedben, ami szellemként kísért a mindennapjaidban. Monologizálsz a haragosoddal, elképzelsz egy helyzetet, amikor „jól megmondhatjátok” a magatokét. Sokszor találkozom olyan emberekkel, akik már régóta foglalkoznak önismerettel, esetleg sok éve járnak valamilyen spirituális úton. Meditálnak éjjel-nappal, csak a pozitív dolgokra koncentrálnak, „szeretetet küldenek” a haragosuknak, a lelkük mégsem tud megnyugodni. Gyakran már a hitük, bizalmuk, jóhiszeműségük is meginog, hiszen sok évnyi kemény belső munka sem hozza meg számukra a várva várt boldogságot. Fontos része lehet az életünknek a transzcendens/spirituális dimenzió, de ha a személyes történetünket nem értjük meg, nem rakjuk rendbe, nem sokra megyünk a technikák erőszakos ismételgetésével. 

Napjainkban mintha a mentális jóllét is kezdene valamiféle teljesítménnyé válni.

Jónak lenni mindennap 

Sok ember fejében az a kép él, hogy akkor van jól, ha az év minden napján motivált, ugyanazt a teljesítményt tudja nyújtani, és boldog. Ez teljesen irreális elvárás mind magunktól, mind az élettől. Annak érdekében pedig, hogy ezt a képet megvalósítsuk: elfogadunk, elengedünk, továbblépünk. És sokszor marhára átverjük magunkat. Mert ciki rosszul lenni.

Lili 30 éves. Gyermekkorában folyton kritizálták, a szülei túlzottan bevonták a saját problémáikba, így a mindennapjait az ő állapotuk fölött érzett bűntudatban töltötte. A saját korának megfelelő valódi figyelmet nemigen kapta meg. Negatív érzéseire elutasítással, nehezteléssel reagáltak. Felnőttként nem volt komoly kapcsolata, ezzel újra és újra megélte, hogy „nem elég jó”. Huszonévesen elkezdett csak pozitív gondolatokat „beengedni” a tudatába, 30 felé azonban kiborult a bili. Az összes addig meg nem élt, be nem engedett negatív érzése, dühe, szorongása, elárasztotta, és szinte már a napi rutinját sem tudta ellátni, mert  az érzései annyira megbénították. A fent leírt gyerekkor gyakran nem ilyen érzelmi zűrzavarral, hanem valamilyen szomatikus betegséggel jelzi, hogy nincs minden rendben.

Hidd el, amit érzel!

Az elfogadás ott kezdődik, hogy elhiszed magadnak, amit érzel: „Ez a dolog nekem fáj”. Nem próbálod szebbé tenni, lenyelni a békát. Ha mégis így teszel, irdatlan mennyiségű pszichés energiába kerül nap mint nap, hogy a valódi érzéseidet bezárd a fiókba.

Az elfogadással nem kell legalizálni azt a sok bántást, amit kaptál gyerekkorodban, hanem magával a ténnyel nem kell tovább küzdeni, hogy ez így sikerült. Így ráláthatsz arra, hogy még bizony a múltból van egy sor olyan öntudatlan programod, ami megakadályozza, hogy a jelenben boldog párkapcsolatban élj.

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyetértesz valamivel. Haragban, fájdalomban, félelemben élni nem jó. Természetes, ha szeretnél megszabadulni ezektől az érzésektől, de ha naphosszat arra koncentrálsz, hogy mindenkiről jót gondolj, hazudni fogsz önmagadnak. Ami nem jó neked, az nem jó.

Ha az éned egy részét nem engeded be, mondván, hogy „azok rossz érzések, negatív energiák”, akkor ezt a részedet elfojtod vagy lehasítod magadról.

Nem veszel tudomást a dühös/frusztrált kisgyerekről, de „ő” a fiókba zárva is tombol. Nehezen érthető reakciókra késztet, hozzáférhetetlen szorongással taszít el a kötődéstől, megbetegíti a testedet. Elsőként az ő érzéseit kell elfogadni, megadni neki, ami jár, és meg kell gyógyítani.

Elengedés és elfogadás

Az elengedés az elfogadással kezdődik és végződik, és nem olyan egyszerű különbséget tenni köztük. Nem a tényeket kell elengedni, hanem a görcsös akarást, hogy meg nem történtté tegyük. Ha egy fájó eseménnyel kapcsolatban megnyugszol egy kicsit, máris nyert ügyed van. Felszabadul egy csomó energiád, és nekiállhatsz élni az életedet. Ha már mást is tudsz csinálni, mint a fájdalom elől menekülni, akár új dolgok is beléphetnek az életedbe. Az is lehetséges például, hogy az érzéseidet elfogadva ki tudsz állni magadért, vagy a szorongásodat elfogadva, szorongva – de azzal kézen fogva – tudsz közelíteni például egy pasihoz. Így szépen lassan az önbizalmad is megerősödhet, esetleg azt is megláthatod, hogy az élet ilyen is, meg olyan is. Ki tudja, lehet, hogy még a végén hálás is lehetsz bizonyos helyzetek miatt. Ez azonban nem verseny. Vannak nehézségek, krízisek, néha előfordulhat, hogy két napig semmit nem akarsz csinálni, és ez így van jól!

Sebők Franciska 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Butsaya