Tizenhét éves voltam, amikor először lett barátom. A srácok már azelőtt is bókoltak, mégsem kellettem senkinek. Talán azért, mert hallássérült vagyok, hallókészüléket viselek. Aztán egy nyári táborban megismertem egy fiút, aki már azelőtt is rendszeresen írogatott nekem az egyik közösségi oldalon. A tábor első napján üzent, hogy bejövök neki. Ez lehetne akár egy átlagos tiniszerelem kezdete is, ám közel sem hétköznapi a történetünk.

A fiú kerekesszékes, és én elutasítottam emiatt. Aztán amikor együtt töltöttük az egész napot, teljesen eltűnt a kerekesszéke (mármint nem szó szerint), csak az én szememben. Önfeledten nevettünk, mélyen beszélgettünk, viccet csináltunk egymás gyengeségeiből.

A tábor egész ideje alatt járt az agyam és a szívem, nem tudtam, mi van, mit érzek, mit gondolnak a többiek, és hogy mit kellene tennem. Senki nem érintett még meg ennyire mélyen, de nem értettem, miért pont ő, miért pont egy mozgássérült fiú? Persze – nyugtattam magam – ő teljesen önálló, nem súlyos az állapota. A nyilvánosság előtt kerültük egymást, és az utolsó napon megbeszéltük, hogy nem szeretnénk egymástól semmit, de aztán mégis elcsattant az első csók. Na, ettől teljesen megzavarodtam, főleg hogy ezek után sokszor találkoztunk, közben végig azt hajtogattuk: nem akarunk semmi komolyat. Az együtt töltött idő alatt viszont ez szépen átalakult, ám bennem végig ott motoszkált a kérdés, hogy mit fognak rólunk gondolni az emberek, kinek mondjam el, felvállaljam-e egyáltalán?

Egy darabig a kezét sem mertem megfogni az utcán, mert féltem az emberek véleményétől.

Aztán rádöbbentem, hogy ennek semmi értelme. Hiszen kit érdekel, hogy az utcán lévő idegen emberek mit gondolnak? Különben is, zömében mosolyt kaptunk azoktól, akik együtt láttak bennünket. A barátaim nem hagytak el, az osztálytársaim sem, sokan biztattak engem. Úgy gondoltam, hogy aki igazán szeret, az elfogadja a döntésemet. A családomban viszont van olyan, aki nem örül a kapcsolatunknak. Ennek ellenére mégsem őrlődhetek a végtelenségig, nem tudok mindenkinek megfelelni... és kész! Ez az én életem, 18 éves vagyok, szóval elég nagy ahhoz, hogy eldöntsem, mit akarok, mit kell tennem. Úgy is érzem majd, ha rossz úton járok. Viszont azt tudom, hogy most nagyon boldog vagyok, és jelenleg nem tudok elképzelni mást magam mellé. Ugyanúgy élünk, mint más párok, ugyanolyan érzéseink vannak, semmivel sem vagyunk kevesebbek csak azért, mert ő egy négykerekű micsodával közlekedik, én pedig egy furcsa alakzatú, nagy cuccal a fülemben járok, és állandóan visszakérdezek.

Kiegészítjük egymást. Én felhúzom a lépcsőn (persze csak ha nincs olyan sok, különben meg ezalatt az egy év alatt igencsak megizmosodtam), ő pedig rendel az étteremben, helyettem is hall. Segítünk egymásnak, és nem érzem azt, hogy ő több segítségre szorulna, mint én. Másztunk már fel a Halászbástyához, segítettem őt felfelé tolni, aztán mikor rettenetesen elfáradtam, beleültem az ölébe, úgy nézelődtünk. Rengetegszer bekérem magam az ölébe, például ha nincs hely a buszon, és ő ennek felettébb örül, hiszen így át tud ölelni.

Ő egyedül él Pesten, egy kis kertes lakásban, én Dunakeszin a családommal, de sokszor találkozunk... és minden találkozás egy csoda. Számomra ő már rég nem egy mozgássérült fiú, hanem a szerelmem, aki elfogad úgy, ahogy vagyok: hisztisen, nyűgösen, vidáman, túlpörgősen... és bármit elismétel akárhányszor. A tizedik „tessék" után sem lesz ingerült velem.

Mindig örömmel látok hasonló párokat. Legszívesebben mindent megosztanék velük, amit megtanultam eddig magunkról, és megkérdezném őket arról, amit még nem tudok. Mert nekem senki nem mondta, hogyan kell csinálni, az interneten sincs semmiféle leírás, csak a „tökéletes" pároknak.

Szeretném, ha végre elfogadnák az emberek, hogy mindenkinek van valami hibája, és a szerelmem nem egy marslakó, aki maradjon csak a saját köreiben, hanem ugyanolyan teljes értékű ember, mint bárki más.

Különlegesek vagyunk, és ezt bírom!

Timi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/View Apart