Gyermeteg szülők és túlterhelt gyerekek, ide gyűljetek! – és nézzétek meg a Családban marad című filmet

–

A negyedik Abel-sztori kerül a héten a mozikba, de Magyarországra sajnos csak a fele jutott el. Az első (Lés Deux Amis) két barátról mesélt, akik ugyanabba a nőbe lettek szerelmesek, csak mivel az csapott le rá elsőként, akinek esélye sincs nála, így Abel mindenképp árulást követ el, amikor ő is felfedezi magában a vonzalmat.

A második Abel-filmről ITT írtunk korábban: ebben a fiatal férfi egy olyan nő után epekedik, aki macska-egér játékot űz vele, és hol magához húzza, hol eldobja magától, hol bünteti, hol meg kegyesen megajándékozza a szerelmével. A hűséges férfi pikantériája, hogy ezt Garrel a saját feleségével, Laetitia Castával forgatta, hogy találgathassunk, hol ér véget a fikció, és hol kezdődik a valós kapcsolatuk boncolgatása.

A harmadik Abel-filmről én is csak most értesültem: ez tulajdonképpen az előző folytatása. Abel és Marianne (Laetitia Casta) még együtt vannak, közös fiukat (akinek Abel nem a biológiai apja) együtt nevelik, a 13 éves Joseph pedig a hátuk mögött szépen eladogatja a család értékeit, hogy az őserdők megmentését támogassa. 

És végül itt az újabb Abel-film, amiben Marianne és Joseph megint nem szerepelnek, mintha sosem lettek volna. Abel szingli férfi – pontosabban özvegy –, és ezt a történetet most Garrel az édesanyjának szánja. Egy dolog közös mind a négy munkában (vagy hát több is, de most erre fókuszáljunk): Abel tipródó, teszetosza, hibát hibára halmozó, érzelmektől roskadozó, meghatóan esendő figurája, ami a legváratlanabb eseményekbe sodorja.

Mert ez is közös, és az egyik legjobb dolog Garrel személyes filmjeiben: hogy annyira szokatlanok és kiszámíthatatlanok, amire már alig van példa.

Mindannyian töméntelen mennyiségű mozgóképi tartalmat fogyasztunk manapság. Tele a fejünk történetekkel, és kívülről fújunk egy csomó sémát. Én ezért unom már a nagy blockbustereket, amikben alig történik valami (a nagy részük akció), és azt is könnyű megjósolni. Nincs semmi meglepetés, a filmnyelvi kísérletek is kikoptak a kínálatból, a fősodor mindent letarolt. És akkor jön Louis Garrel, aki most is szabadon alkot. Olyan figurákat teremt a semmiből, akiknek egyetlen tette sem kiszámítható, mivel mindannyian összetett, különös karakterek. 

Nincsenek benne típusok. Nincs jó szándékú hős és álnok ellenfél, nincs vicces legjobb barát (vagy ha van, ő a főszereplő) és nem bölcsek az öregek. A szép lányok tele vannak problémával, a szülők gyermeteg szándékokkal és döntésekkel. Semmi sem az, aminek látszik, és senki sem kiismerhető.

Ilyen a Családban marad is, úgyhogy aki élvezi, ha meglepetések érik, szereti, ha egy történet az orránál fogva vezeti, és kész átadni magát a szelíd őrületnek, az nagyon csípni fogja.

Felüdülés lesz a tikkasztó nyári hőségben.

Abel ezúttal anyukája örökké hűséges, szerencsétlen fiacskája, aki egyrészt a saját gyászával küzd (nemrég veszítette el a feleségét egy autóbalesetben, amelyben ő volt a sofőr), másrészt az anyja excentrikus létezésével. A mama ugyanis börtönben vezet színjátszó csoportot, és rendre beleszeret valamelyik rabba. Épp a harmadikhoz készül hozzámenni, amikor megismerjük, nem sokkal azelőtt, hogy a férfi szabadul. Michel (a kétezres évek egyik legkarizmatikusabb és legsokoldalúbb francia sztárja, Roschdy Zem) persze megígéri, hogy jó útra tér, és tisztességes munkát vállal, amit Sylvie (Anouk Grinberg) készséggel elhisz neki, de Abelt nem tudja átejteni, ő már túl sokat látott ahhoz, hogy naivan elfogadja.

Abel tehát – hogy az anyját védje a csalódástól – ott lohol Michel nyakában, kémkedik utána, és ebben társra lel az elhunyt felesége legjobb barátnőjében, Clémence-ban (Noémie Merlant), akivel közösen gyászolnak. És innentől nem mesélem tovább, mert úgy jó, ha nem tudod, mire számíthatsz, csak átadod magad ennek a négy fantasztikus – és A listás – francia színésznek, akik a kamaradarabból végül egy tanulságos, mély drámát, és közben mégis észvesztő komédiát kanyarintanak. Nem hiába a francia mozi csillagai ők egytől egyig.

És persze kell hozzá, hogy Garrel íróként és rendezőként szellemes, megható jeleneteket tudjon írni és olyan könnyedén tudjon képekkel mesélni, mintha filmrendezőnek lenni gyerekjáték volna – a színészi munkáról már nem is beszélve.

(Tegyük hozzá: Garrel beleszületett a filmezés világába: apja, Philippe Garrel a francia újhullám egyik meghatározó rendezője volt, és már az ő apja is színész; az anyja, Brigitte Sy pedig szintén színész-rendező, és nyilvánvalóan a film inspirációs forrása, hiszen az alkotást neki ajánlja Garrel.) Az egészben az a legszebb, hogy miközben könnyed kis szórakozásnak ígérkezik, a végére sikerül annyira elmélyülnie, hogy valós tétje lesz a sztorinak, és szurkolunk azért, hogy mindenki őszintén, önazonosan élhesse az életét – anélkül, hogy a másikat túlterhelné ezzel.

Őrület, milyen bonyolult az élet, és szeretni valakit mennyire nehéz – sóhajtunk fel –, de nem épp ettől olyan lenyűgöző az egész?

Néha meg kell haladnunk önmagunkat ahhoz, hogy rendet vágjunk a káoszban, és másokon – ugyanúgy, mint magunkon – segíthessünk. De önmagunkat meghaladni iszonyat nehéz… és még csak nem is feltétlenül hősies tett – látszólag. Néha egy bukás segít hozzá, egy bazi nagy pofára esés. Na, ennyit árulok el abból, hová lyukadunk ki végül, de remélem, ettől még senkinek nem vettem el a kedvét. 

Én biztos, hogy Abellel maradok, várom, merre visz tovább az útja, de remélem, soha nem simul ki, és ezen a rögös talajon nem ér a csetlés-botlásai végére, mert akkor mi marad nekünk? Olyan ő nekem, mint egy francia Woody Allen – ennek megfelelően nem vézna és vörös, hanem délceg és jóképű, de belülről ugyanaz a bizonytalan, érzékeny, enyhén neurotikus antihős, akivel könnyen azonosulhatunk. 

Kiemelt kép forrása: Ad Vitam Distribution

Gyárfás Dorka