–

Közben kétsoros üzeneteket hagy a tökéletes profilú, világos pörkölésű kávészínt hajában őrző férfi. Nincs sehol egy vesszőhiba! Színházról, kritikákról, újságírókról, politikáról és irodalomról beszélgetünk. Ettől rögtön úgy érzi az ember, hogy valaki megérti őt, milyen csalóka és játékos ez az érzés! 

A hiányokat ugyanis nem lehet kultúrával betömni, a hiányt csak letakarni lehet kultúrával.

A férfi munkája: magas beosztású kutató, többször járt külföldön, neves egyetemek neves ösztöndíjasaként. Képein ezek a külföldi emlékek elevenednek meg, egy tökéletes élet lenyomataiként.

Nejlonharisnya, csinos ruhácska, és parfümillat, épp magamra veszem egy randevú hangulatát, s közben elképzelem, ahogy a két sorokból öt sorok lesznek, az öt sorokból bekezdések alakulnak, és ebből majd valami, valamikor. Hagynék egy snittet magamnak, egy teret, amelyben megszakadhat a gondolatok láncolata, de nem tudok segíteni magamon: továbbgördül a fantáziám, jöhet is sorban a lánykérés, az esküvő, a gyerek, meg a sírkő.

Ez is fontos dolog, egy külföldi kutatói ösztöndíjból talán ki is tudjuk ezeket közösen fizetni, ugye.

Tehát ráhangolódom a randizási vibe-ra, az olyan izgalmas, vidámparkos, gyomorgörcsös, félelmetes, mégis szeretik az emberek (az emberek furcsák). Aztán megérkezik ez a krisztusi korban lévő, érett fiatalember, élőben is friss, meg fess, akár a képeken. Anyám jut eszembe, aki épp gyümölcstállal érkezik a szobámba, tizenhárom vagyok, és leterít a narancs illata. „Ezt meg kell enni.” Most is valami ilyesmire gondolok. A narancsillat gyerekkorom illata, helyet talál magának a dúcokban, a reménnyel összefonódva, a randi végéig ott mocorog ő is kitartóan.

Elhúzták a függönyöket. A férfi úgy mesél az életéről, mintha színházban lennénk (csakhogy én a nézőtéren ragadtam), kicsattanó mimikája megidézi a nagyokat. Mácsai és Hegedűs D. átadhatnák neki a Kossuth-díjaikat, itt, a randi kellős közepén.

Lenyűgöző és riasztó egyszerre, amikor ennyire jól nevelt, kitartó, tökéletes lénnyel találkozom, ott motoszkál bennem a „Mit rontottam el?” kérdés, és megtalálja helyét a dúcokban. A gerincem zsibbadni kezd, túl sok minden történik egyszerre, de igyekszem figyelni.

Nem érti ő maga sem, hogy elképesztő műveltsége, vonzó intelligenciája, és letaglózó zsenialitása mellett miért nem volt még kapcsolata, és én sem értem. Immár ketten nem értjük. Olyan, mint egy kisiklott vonat, amelyről nem tudni, hogyan került a rossz vágányra.

Én is elmesélem kisiklásaimat, amelyektől az életem valódibb lett. Messze sodródva a tökéletestől, hétköznapi súrlódásaim közt magammal, mégis szeretetben élem az életem. Ahogy erről beszélek, egyenességet érzek csontjaimban, úgy érzem, megfér a kétely a reménnyel, a hátam ellazul.

Ennek ellenére, vagy mindezzel együtt, szükségem van egy ilyen világos pörkölésű kávét idéző hajú, intelligens valakire, aki egy napon megvenné, elrendezné még a sírkövemet is. Már megint nagyon előreszaladtam.

Hiszen most épp elment az áram a kávézóban, sötét lett, a zenét is mintha elvágták volna. Ebben a csupasz homályban ránézek az arcára, és látom, hogy ő egy termék. Megijeszt a gondolatom, és mégis, a helyzet meztelenítette le ennyire, hogy lássam:

ő egy fantázia. Fantáziatermék. Az enyém, sok más nőé is, de most épp az én fantáziám. A sötétben megláttam azt, ami világosban nem ment.

A tartalékgenerátor megtalálása után újra fény úszik az arcán, a zene visszaadja a ritmust, ami elveszett. (Most jön a kedvenc jelenetem.) Megosztja velem, hogy sosem volt szerelmes. Mintha ő nem tartogatna a dúcokban semmit – vagy épp túl sokat. Van valamilyen lehetőség ebben a pillanatban, hiszen ez egy sérülékeny mondat, esély nyílik a kapcsolódásra. Elmondom hát neki, milyen a szerelem, mármint csak annyit, amennyit a szavak elbírnak, a néma szerelmet azt már nem tudom elmondani. Végigfut a gerincemen a remény, új helyeket talál magának a csigolyák közti apró résekben, arra gondolok, hogy majd én leszek az első, aki… 

„Az évek alatt selejt lettem, egy korcs, a hülye, béna anyád lánya” (Olvasói írás)

VIM – 2024. február 3. – WMN

Itt hagyok magamnak egy snittet, mégiscsak rám fér, ennyi fészkelődés után. A remény, a kultúra, a szerelem, a magány és a narancsillat – ez az én otthonom, dúcokban őrzöm ezeket, de itt van mellettük a kétely is. És van itt más is, egy nagyon szép fantáziatermék, egy illúzió. Szemérmetlen szemfényvesztés. A valóságban viszont, a sötétben hiány van, a szeretet hiánya. 

Ez a bölcsesség az áramszünetben ért utol engem, annak is a második percében. Fájó szívvel mondok le a fantáziámról, ami nem szorul lemondásra, hiszen az enyém; de lemondok annak tárgyáról, erről a messze révedő, tökéletes arcról, erről a bontatlan termékről. Lemondok róla, és otthagyom a polcon.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SEAN GLADWELL

WMN szerkesztőség