„Az éjszaka közepén egy elgyötört arcú nő állt az ajtónk előtt” – Egy fedél alatt a menekültekkel

–

Kellemes csütörtök délelőtt volt, enyhe napsütéssel. Szokásos reggeli körút a szokásos reggeli mondatokkal: „Megvan a sapkád? Viszed az alvókád? Édesem, van lábad, hadd ne cipeljelek. Gyere, elkésünk! Kösd be magad! Óvatosan szállj ki”. Az agyamat kitöltötte a reggeli rutin, de mielőtt elhatalmasodott volna rajtam a megszokás adta sivárság érzése, megálltam egy pillanatra, felnéztem az égre, és elmosolyodtam. Olyan békés és gyönyörű volt minden. Talán erre mondják, hogy szép, nyugodt élet. Család, barátok, egészség, munka, ház, kocsi. Hirtelen ezek az alappillérek jutottak akkor eszembe, de van több is. És mindet rendíthetetlennek éreztem abban a pillanatban. Széles mosollyal léptem be az ajtón, bár a maszk takarta, de az ilyesmi valahogy látszik az emberen. Pár nevető szempárral összefonódtunk egy-egy másodpercre, majd nemsokára lefelé haladtam a lépcsőn, és megkönnyebbülten téptem le magamról a fullasztó „kacsacsőrt”.

Boldogan mentem a kapu felé, amikor egy feszült hang ömlött be az agyamba:

– Hallottad, Zsuzsa? Az oroszok hajnalban megtámadták Ukrajnát.

Három nap múlva, az éjszaka közepén egy elgyötört arcú nő állt az ajtónk előtt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kellett pár perc, mire az addig napsugaras, hálás hangulatom beengedte az információt. Lefagytam, és egy ideig csend, majd ezernyi kérdés váltogatta egymást. Utána átkattant bennem valami.

Bevallom, engem a koronavírus-járvány nem rázott meg annyira, mint ez a helyzet. Akkor volt két napom, amíg a paplan biztonsága alatt mindenféle híreket próbáltam összeszedni arról a láthatatlan ellenségről. Utána valahogy elengedtem a dolgot. Kampányszerűen fertőtlenítettem, de az óvintézkedések az idő múlásával egyre inkább elmaradtak. Szerencsésen meg is úsztuk az elejét. Amikor utolért minket, már nem igazán tudott mit kezdeni a védelmi zónával.

Az egy csendesebb háború volt, mint a jelenlegi

A nap továbbra is úgy ragyogta be a tájat, mint előtte, a terek ugyanolyan szépek maradtak, csak éppen üresebbek. A házak ablakában néha tapsoltak, néha csak egykedvűen bámultak ki az emberek a régi szabadságra emlékezve. 

Most pedig valami olyan zsigeri érzés tört fel bennem, amit szavakba se tudok önteni. Bevillantak a gyerekkori emlékek, amikor ülök a nagyszülők barna, recsegős rekamiéján, közben fő a leves, ők pedig csak mesélnek és mesélnek. Gyerekként csak raktároztam a történeteket, de sokszor nem is nagyon érdekeltek. Hallgattam őket, közben bámultam ki az ablakon, és próbáltam átérezni a helyzetet, de valahogy nem ment. Mondták, hogy jöttek a katonák, volt Gulag, volt államosítás, megalázás, padlássöprés. Az egyik falubeli kapta volna a házukat, végig is vonult peckesen, és közölte, hogy nekik már annyi. Aztán valahogy mégis ott maradhattak, többszörösen kisemmizve, tele lelki sebekkel, de legalább épségben. Azt a másikat, aki a házukra fente a fogát, élete végéig nézhették, mert ott lakott tőlük pár háznyira. Közben dédmamámnak született tizenhat gyereke, mert az élet azért döcögött tovább. El is temetett a tizenhatból tizenkettőt még babaként, és az első férjét is, de valahogy mindig talpra állt. Visszatérve a jelenlegi helyzetre, nyugtattam magam, hogy ez már a XXI. század, itt nem történhet ilyesmi. Az emberiség fejlődik, bla-bla-bla.

Szóval ott állt az ajtóban egy nő

Angolul beszélve mutatott arrébb, az egyik szomszéd előtt álltak meg véletlenül. Semmi baj, guruljanak át ide. Modern nyugati autójuk volt, álmos gyerekek kászálódtak ki belőle egymás után, összesen öten. Az apuka fáradtságtól összeakadó nyelvvel próbált mondani valamit, elnézést kért, hogy ilyen későn érkeztek. Ők se ismertek minket, mi sem őket, de ez akkor nem érdekelt senkit. Egymás után léptek be, és kimerülten rogytak le a megvetett ágyakra, matracokra. Egy ötéves kisfiú a gyerekek eleven ártatlanságával szaladt fel a lépcsőn, hogy felfedezze a terepet, a szülei viszont annyira elcsigázottak voltak, hogy mindezt észre sem vették. Intettem a kisfiúnak, jött utánam. Megmutattam a mi alvó gyerekeinket, akik ugyanolyan kis angyali lények, mint ő, és szerencséjükre sokszáz kilométerrel arrébb születtek. Békésen szuszogtak, a kislegényt pedig majd szétvetette a kíváncsiság, hogy miféle játszópajtásokat rejt a tűzoltós ágynemű.

Lekísértem a földszintre, az anyukája zavartan elnézést kért, de csak mosolyogtam. A lépcső alján várt, mert kiszaladtak volna az autóhoz pár csomagért. Megkérdezte, hogy zavarja-e a szomszédokat az autó pittyegése, amikor kinyitja. Először nem is értettem a kérdést. Eddig az ilyesmi eszembe sem jutott. Utána szégyenlősen lerakott egy zacskó szennyest, kérdezte, kimoshatja-e holnap reggel, mielőtt indulnak tovább. Ivott egy kis vizet, megállt a nappaliban, és megtörten csak annyit mondott, hogy fél órájuk volt összepakolni az egész eddigi életüket. Nézte a takaró alatt szuszogó gyerekeit, majd vett egy mély levegőt.

Próbált kedvesen beszélgetni, hogy ne nyomja ránk az összes terhet, ami a vállukra szakadt. Nem ismertük egymást, de ahogy a szemébe néztem, abból éreztem, hogy a lakáskulcsot is nyugodt szívvel a kezükbe adhatnám. Maximálisan megbíztunk egymásban.

Másnap reggel fokozatosan hangosabb és hangosabb lett a földszint

Amikor egyre több gyerekhangot lehetett hallani, a két kis kíváncsi manónk végre csatlakozhatott a lenti csapathoz. A szülők valamelyest kisimultabbak voltak. A reggeli után kávét kortyolgatva néztük a gyerekhadat: a kisebbek a játékdobozban keresgéltek, a kicsit nagyobbak megtaláltak egy 3D-kirakót, próbálták simogatni a tömegtől szörnyülködő macskáinkat, a legnagyobbik lány pedig elkülönülve meredt a telefonjára vagy maga elé. Ő már értette, milyen szörnyűség folyik éppen az országában.

A többiek úgy viháncoltak, mintha nyaralnának. Egy-egy kisember néha lelkesen mondott nekem valamit ukránul, én zavartan pislogtam, majd odaszaladt a mieinkhez, lelkesen beszélt nekik tovább. Ők válaszként magyarul hadartak neki, és mintha mindenki értett volna mindent, fogócskáztak tovább. A mieink szerint Némót kergette a búvár a víz alatt, a többiek szerint meg valami más valami mást. Nem is lényeges. Közben a kis cserfes két és fél évesünk odabattyogott az egyik nagyobb fiúhoz, aki végre ölbe tudta venni Gyuszi cicánkat. Elmagyarázta neki, hogy kell szépen fogni, és vigyázzon, nehogy belenyúljon a szemébe. Utána válaszra se várva hatalmas, nevetős visítással vetette le magát az egyik matracra, és újra beleolvadt a tömegbe.

Amikor a férjem munkába indult, az apuka ösztönös mozdulattal a laptopjáért nyúlt. Rájött, hogy hétfő van. Összefolytak számára az elmúlt napok, így akkor tudatosult benne, hogy a csütörtökből traumákon át egy új hétbe csúsztak bele. Először nézegette a gépét, majd megnyitott egy olyan programot, amelyről nekem bevillantak a gyes előtti életem hétköznapjai. Hasonló cégnél dolgozott, mint én. 

Ők is nemrég vettek házat, mint mi. Ők is belenyomták az összes tőkéjüket, ők is boldogok voltak, hogy a kis lakásból egy tágas térbe csöppentek. Nekik is volt egy dagi, furcsán nyávogó macskájuk, és vannak eleven viháncoló gyerekeik. Hétfő reggel volt, és egy vadidegen férfitól kellett zoknit kérnie.

Egyszer csak bevillant egy értesítés a gépén. A szokásos reggeli munkahelyi megbeszélések programja volt, amely során mindenki megírta az aznapi terveit. Egyetlen üzenet várta egy Ukrajnában maradt kollégától: „A mai célkitűzés: valahogy venni egy kis kenyeret”.

A felesége ekkor látott meg pár képet szeretett városukról, majd elpityeredett

A férje mélyet szippantott a levegőbe, hogy tartsa magát, én pedig diszkréten a kicsikhez mentem, és előkaptam egy köteg színezőt, hogy eltereljem a figyelmüket. A szülők így is tartották magukat, többnyire az életünkről beszélgettünk, még nevettünk is párszor. Egyszer-egyszer véletlenül a mi fiunk fejét simogatták meg a sajátjuk helyett, annyira egyformák voltak a gyerekek, ahogy elsuhantak mellettünk fogócska közben.

Lassan összepakolták azt a pár táskát, ami megmaradt számukra a múltból. Hálásan öleltek meg, pedig tényleg alig tudtunk tenni értük valamit. Nekivágtak még egy újabb napos vezetésnek, mert valahol messze – a férfi munkahelyének köszönhetően – kaptak heten egy szobát.

Az ajtónk becsukódott. A két itt maradt szerencsés magyar gyerek pityergett az újdonsült barátaik után.

Egy másik éjszaka aztán befutott egy menekülő csonka család kerekesszékes kiskamasszal. Hoztak vodkát csalamádéval, kézzel-lábbal mutogattunk, lelkesen gépeltünk, fordítottunk, még nevettünk is. A kis szerencsés magyar gyerekek pedig nekik is lelkesen magyarázták, hogy kell helyesen macskát simogatni. Őket is megsiratták, amikor másnap reggel becsukódott az ajtó.

…

Napok óta nem tudok aludni. Ők is olyan emberek, mint mi, csak a hatalmasok sakktábláján épp útban voltak. Ez nem olyan, mint a Covid, itt nem húzzák el reggel a függönyt, nem indulnak hétfőn munkába, iskolába, ha ennek az egésznek vége lesz. Nézek ki a fejemből, és próbálok visszatérni a tudatos hálához, keresem az okokat, amelyekért köszönetet mondhatok. Eszembe jut a dédmamám, aki annyi szörnyűségen ment keresztül, amibe sokan már az elején belerokkantunk volna. Túlélte, és a család újra felépítette magát. A jelenlegi helyzetben is van remény: a pályaudvarokon hemzsegnek az önkéntesek, hegyekben állnak az adományok, elüldözték a taxis hiénákat. Valahogy mindig utat tör magának a jó… Remélem.

Aradi Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Basak Gurbuz Derman