–

A bébiőr zöld szemsugara kettévágja a szobát. Hajnali fél négy van, és én komolyan azon gondolkozom, hogy már megőrültem-e, vagy még csak a tébolydába vezető úton zötyögök. Két órája nem alszom, az előtte lévő négyet is csak erős túlzással lehet alvásnak nevezni. Nyolcadik hónapja lebegek az álom és az ébrenlét határán, mire ugyanis elérném a pihentető alvás csodás birodalmát, egy vagy két gyerek sír, kiabál vagy szuszog bele az arcomba három centiről. 

Ezeken a hajnalokon, amelyek azért a rosszabbak között is a legrosszabbak közé tartoznak, folyamatosan azon kattogok, hogy mit ronthattam el. Miért nem képes aludni egyik gyerekem se?

Miért van az, hogy a kisebbik lassan karban ringatva se hajlandó feladni a küzdelmet, vagy ha mégis, amint hozzáér a háta a kiságyhoz, azonnal pörgőrúgással pattan fel?

Miért van az, hogy a nagyobbik csak úgy képes elaludni, ha kétméteres távolságon belül vagyunk tőle, majd hajnalban a legváltozatosabb módokon adja tudtunkra, hogy eltűntünk, és ez nem volt szép dolog tőlünk. Tudom én, meg kell tanulnia a gyereknek egyedül aludni. És esküszöm, megpróbáltuk. Legutóbb egy hónapja a kicsivel. Őrjítő sírások után az alvástréning harmadik napjára fülgyulladása lett. Mi ez, ha nem kozmikus jel, hogy ne csesztessük már azt a szegény gyereket?! Viseljük el, hogy nem alszik, nemsokára úgyis kamasz lesz, aztán meg az lesz a baj, hogy mindig alszik.

Na de ezt hiába mantrázom magamnak, amikor hajnalban a takaró alól századszor is kibújva, fáradtságtól reszketve próbálom visszaringatni a kisebbiket. Ha ez véletlenül sikerül, mehetek át a másikhoz összeszedni a mindig eltűnő cumikat meg a nyálszagú Cili cicát. És ha még egy pisilést is beiktatok, akkor tuti sírásra érek vissza a hálószobába. Mert hát a kisebbik még velünk alszik. Készül a szobájuk, csakhogy ma egy lakásfelújítás nagyobb vállalkozás, mint a vasútépítés, de legalább ugyanannyi ideig tart. Remélem, az iskolát már az új szobájukból kezdhetik. Addig viszont marad az együtt szuszogás és a félóránkénti ébredés. 

Amikor már minden eszközöm elfogyott, kizárólag arra koncentrálok, hogy ne fontolgassam erősen, hogy egy párnát szorítok a folyamatosan ficergő gyerekem fejére, miközben a fejemben felvillannak a híradók legszörnyűbb riportjai a csecsemőgyilkos szülőkről. Mindig is elborzadva hallgattam ezeket, és nem értettem, hogyan képes valaki ártani a gyerekének. Aztán jönnek ezek a hajnalok, és valamit megértek a kétségbeesés határára jutott szülők pillanatnyi ideg-összeroppanásából. Ez persze megijeszt.

Az emberből tényleg a legrosszabbat hozza ki a fáradtság. Nemhiába kínoztak ezzel a háborúban.

És akkor újrakezdem. Felállok, sétálok, dúdolok, ringatom. Ő meg mászik ki a kezemből, fel a plafon felé, a végtelenbe és tovább. És egyre fáradtabb vagyok, egyre jobban remegek, egyre ingerültebben dúdolok, a végén már ráripakodom a hét hónapos gyerekre, hogy mégis mi az atyaúristenért nem bír aludni. Dühösen vágtatok a szobában fel-alá, kezemben a feszültségemtől egyre nyűgösebb gyerekkel. Ördögi kör, ami éjjelről éjjelre ismétlődik, és én könnyek között azon gondolkodom, hogy nincs más hátra, szoptatni kell.

„Nem szeretnék tovább menekülni önmagam elől” – Mit érez egy húszéves, aki egy baljós este után a pszichiátria zárt osztályán találja magát?

VIM – 2021. október 31. – WMN

 

Leülök, és felhúzom a pizsamám. És már előre félek, mert ez bizony fájni fog. Fáj már, amióta megszületett. Néha jobb, néha rosszabb, de jó sose volt. A gyerek mohón szívni kezd, én meg nyelem a könnyeket, és ökölbe szorított kézzel várom, hogy befejezze. Elernyed kicsit, talán most elalszik. De nem, mégsem. Újult erővel kezd bulizni, hiszen most már a hasa is tele.

Összeomlok. És tényleg, komolyan azt érzem, hogy ezt nem lehet kibírni. Elvileg ez a legszebb időszak az életünkben, de nekem lassan megbomlik az elmém. 

Ekkor veszi ki a füldugót a füléből a férjem, átveszi a kisebbiket, a mellkasára fekteti, lassan simogatni kezdi a hátát, halkan sugdos neki csukott szemmel. A gyerek pedig elernyed, elalszik. A férjem leteszi a kiságyba. Nem tudom, hogy csinálja – varázsló. Csakhogy ő dolgozni jár, nem ébreszthetem éjjelente négyszer-ötször, ahányszor a kicsi felkel. De a végső megoldás ő, hogy azért az éjszaka utolsó egy-két órájára mégiscsak belezuhanhassak valami álomtalan fekete lebegésbe. Hogy amikor a hajnalt atomóraként jelző gyerekek összenyálazzák az arcom a reggeli puszival, mégis kimásszam az ágyból, leüljek a játszószőnyegre, beszívjam az illatukat és érezzem a karjukat a nyakam körül. Nézem őket, hogy milyen szépek, milyen ügyesek, milyen jól sikerült gyerekek. Csak aludnának jobban!

Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Guido Mieth