„Igazságtalan, hogy te adhattál nekem életet, de én nem adhatok neked” – Anyák napi levél, immár anya nélkül

–

Szervusz, kedves Annamária!

Tavaly ilyenkor, mint minden évben, izgatottan vártam ezt a napot, ezt a csodás ünnepet, éppúgy, mint a születésnapodat és a karácsonyt. Megajándékozni téged a legnagyobb öröm volt, amit valaha átéltem! A névnapokat sosem tartottuk igazán számon, volt rá példa, hogy a sajátomat el is felejtettem. Tulajdonképpen annyira nem is számít ebben a levélben, hiszen te Borbálának szólítottál. Te egyedül. Köszönésed visszhangja erősen cseng a fülemben.

– Szervusz, kedves Borbála!
– Szervusz, kedves Annamária!

Így kezdődtek telefonhívásaink, nem tudom pontosan meghatározni, mióta, hihetetlenül sok sajátságos kis szeánszunk és kifejezésünk volt. Például a fél alma. A fél alma külön történetet igényelne. Az maradjon a kettőnk titka.

Ez az üdvözlési forma olyan természetes volt, mint a levegővétel.

De te már nem veszel levegőt többé. Mellettem vettél utoljára, 2021. február 19-én.

Azóta keresem a hangod. Keresem a tekinteted, az illatod, a lila foltjaid, mert mindig beütötted a könyököd teljesen indokolatlan helyeken. Keresem az utolsó leheleted. Ha megtalálom, anya, becsomagolom, átkötöm masnival, és hatalmas lelkesedéssel átadom, hogy itt van, tessék! Megmentettelek. Odaadom az idei meglepetésem, mely felülmúlja az összes eddigit. Igazságtalan, hogy te adhattál nekem életet, de én nem adhatok neked. 

Nem tudom, mennyire fáj, amikor leáll egy szív, de abban biztos vagyok, hogy mióta a tied nem dobog többé, az enyém rettenetesen sajog. Ám minden percben azért dobban hatvanszor, – ha sokat gondolok arra az estére, akkor százhússzor – mert ha már mással nem is tudlak, ezzel legalább megajándékozlak téged. 

Olyan sok humorral fűszerezted a mindennapokat a sok-sok nehézség ellenére, ami kevés embernek adatik meg erényként. Tőled tanultam meg, hogy az öngól a sors kigúnyolása, szembekacagása, és hogy minden nüansznyi fénycsóva vigasz a sötétségben. Pár hónapja írtam neked, hogy megnéztem David Attenborough legújabb dokumentumfilmjét, kegyetlen igazságok vannak benne, mindenkinek látni kellene! Állítása szerint 2100-ra felperzselődhet a bolygónk. Erre a válaszod a következő volt: „Addigra én már isȧ, por ës homou vogymuk”. Akkor nagyon jót nevettem a poénodon, most rendkívül haragszom érte! Azt nem tetted hozzá, hogy ilyen hamar. Miért is tetted volna? Hiszen te sem tudtad, csak viccelődtél. Akkor is. Mindig.  

Mennyi egy emberélet? Lehet száz év, lehet két hónap, neked ötvennégy év jutott. Itt maradtam egymagamban a kis rítusainkkal, és meg kell tanulnom önmagammal szimbiózisban élni, mely olyan érzés, mintha rozsdás vasszögeket kellene lenyelnem. Habár most is csak panaszkodom, amikor te már levegőt sem vehetsz, annál nekem biztosan könnyebb. Nem lélegzel, nem eszel jókat, nem falod a könyveket, nem veszekszel velem hangosan, hogy „nem úgy kell azt a levest főzni”. Nem mondod soha többé, hogy „neked semmi se jó, ha á-t mondok az se, ha b-t mondok, az se.” Nem, mert csökönyös szamár vagyok, anya, mégis a te tanácsaid formálták leginkább a lépéseimet!

Főnixmadárnak hittelek abban a másfél órában, fogtam a lábad, a mentő fogta a fejed, közben láthatatlan karjával könnyes arcomat érintette.

Mennyi idegen fér el pár négyzetméteren, mennyi sáros foltot, gondolatot, szagot és érzést tud maga után hagyni csak azért, hogy egyetlen életet megmentsen? Egyetlen nőt, akinek a lánya olyan kétségbeesetten kapaszkodik a lábába, hogy biztosan visszarántja a földi létbe, defibrillátor nélkül is. 

Hamuvá váltál ugyan, de nem születtél újjá, pedig őszintén hittem. Akkor utoljára tudtam hinni. 
Kelj fel és járj! – kiabáltam. Kelj fel és járj! – kiabálom. De már csak önmagamnak. 

Még nem tanítottál meg az életre, még vissza kell jönnöd! Kicsi lábadon – melynek méretét szintén örököltem, mint oly sok mindent – betotyognál, elmesélnéd, mit olvastál ma délután, én is elmesélném, aztán sírnék. Megkérdeznéd, „miért sírsz, kedves Borbála?” Azért, mert meghaltál, anya! Pedig megígérted, hogy jövőre is a konyhában lesz a karácsonyfa, megígérted, hogy eljössz az első előadásomra. Én megígértem, hogy felmegyünk a Libegőre és az esztergomi bazilikát is megnézzük. Nyáron pedig Svédországba utazunk, anya! Sőt! Tudom, mennyire érdekel a keleti kultúra, én elkezdtem gyűjteni egy ázsiai útra, képzeld! Csak aztán kiderült, hogy baj van a szíveddel, úgyhogy az „anya megmentése” mappába került az pénz. De már késő volt.

Egyetlen hónap leforgása alatt két mappát ugrott az összeg, „anya temetése” lett a végső címszó. 

Minden út Rómába vezet. Majdnem napra pontosan egy évvel a halálod előtt fürdőztünk olaszos mámorban és napsütésben, ezt karácsonyra kaptad tőlem. Számos filmjelenetszerű élmény gyűlt össze abban a néhány napban. Tipikus esete kettőnk szerencsétlenkedésének, amikor elhagytalak a metrón, becsukódott az ajtó, miután felszálltál. A pakkod természetesen nálam volt a telefonoddal együtt, nem akartam, hogy a te vállad nyomja a teher, hiszen oly gyorsan kimerültél. Mindössze ennyi jele volt a kardiomiopátiádnak, a folyamatos fáradtság, levertség, azonban ezt az ember egy egyszerű legyintéssel, „klimax” vagy „időjárás” bélyeggel félreteszi a polcra porosodni a többi felesleges gondolat mellé. Ott álltam bambán, akkor is rohamosan emelkedett száz fölé a pulzusom, és csak kiabáltam, hogy „San Giovanni”. Semmit nem hallottál, de előtte annyiszor elmondtam a megálló nevét, hogy ügyesen leszálltál, és megvártál engem. Ezalatt a pár perc alatt mindkettőnket megtalált egy-egy turista. Nekem egy nő jókedvvel mesélt az időjárásról, míg én úgy éreztem, szorítja a torkom egy hatalmas gombóc. Tőled információt akart szerezni egy férfi valamelyik látványosságról, de te széles mosollyal elmagyaráztad neki, hogy nem beszéled az ő nyelvét. Ahogy a kapcsolatunk megszakadt pár pillanatig, úgy kezdtek azonnal kötődni hozzánk az emberek. Mint gravitáció a földhöz, úgy vonzottuk őket magunkhoz. Nevettünk aztán nagyokat ezen, és feljöttél másnap a Szent Péter-bazilikába is velem. Nagyon büszke voltál magadra, viszont azt mondtad, nem ez a legnagyobb dolog. Sosem fogod elfelejteni, mennyire aggódtam érted. Én sem! Mindig hátranéztem a lépcsőfokokról, hogy megvagy-e még. 

Az első karantén alatt hazaköltöztem, és együtt „sorozatoztunk”, mindennap azt főztem, amit megkívántál, szuper volt, csak egyvalami hiányzott abból az időszakból. Sosem jöttél tornázni velem. Sosem jöttél már napozni. Régen mennyit olvastunk a nap alatt kiterülve! Rádripakodtam, ez nem lesz jó így, Annamaris, ezért vagy fáradékony, mert nem mozogsz!

Bocsáss meg. Belehasad a szívem, hogy a tiéd belehasadt a fáradtságba és a betegségbe. 

A biciklire azért számtalanszor felpattantunk. Utolsó, hosszabb tekerésünk Mártélyra vezetett 2020. június 8-án. Megterveztem előre, milyen jót fogunk barangolni a tanösvényen. Csodásan indult a kirándulás, mígnem egy férfi rám tapadt, és úgy gondolta, ha anyám mellett körbeudvarol, akkor egyben a lánykérést is megejtheti majd. Én felpaprikázódtam, te meg csak kuncogtál rajtam. Utólag hálás vagyok neki, mert egyébként eszembe sem jutott volna fotózkodni. Ő elkérte a telefonom, és lőtt pár képet rólunk. A combomat levágtam a felvételekről, sosem tetszett. Most már szeretem, mert olyan, mint a tiéd. 

  

Virágba borult a kert, és együtt vittünk a mama sírjára csokrokat, akit úgy szerettem. 
Imádtam a madarak csicsergését, mert mindkettőnknek azt dalolták, lesz még élet, van még élet. Mi pedig feltettük a lemezjátszóra a bakelitet, táncra perdültünk, és hogy ne legyek annyira patetikus, jól összevesztünk. Mindig. 
Ha most morognál, kiabálnál velem, én lennék a legboldogabb az egész világon!

Ehelyett elcsendesedtél, én pedig végtelen szomorúsággal hajtom a biciklim, potyogó könnyekkel igyekszem a temetőbe. Tehozzád. Felfekszem a sírra, ég egy mécses előttem, és a nap fájón beletűz az arcomba. A madarak dúdolnak: lesz még élet? 

Imádtam magunkat, most gyűlölöm a magányt, hogy a köldökzsinórt végleg elvágták. Azt mondják, a szívemben örökké élni fogsz, de megelégszik-e egy halandó ezzel a gondolattal, amikor a kapcsolatok a legfontosabbak és legértékesebbek az életben? Olyan, mintha a fallal kosaraznék. Csak már nincs kedvem a labdát se elkapni. Bárcsak visszadobnád!

A levegővétel nem természetes anya, immár tudom.

Egyed Barbara

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Martin Novak