Második házasságom sem sikerült úgy, ahogy azt elképzeltem. Illetve persze tanultunk a másiktól, formáltuk egymást, de az én verzióm szerint egyszer csak különböző fejlődési szintre jutottunk. A gyakorlatban ez verbális agressziót jelentett a társam irányából, amitől hosszú ideje menekülni akartam. De ismeritek, hogy van ez a kifogásokkal; „először járja ki a gyerek az alsó tagozatot, vagy várjuk meg a nagykorúságát”. Egy Csernus-könyvben olvasott mondat („Egy mérgező kapcsolatban mintha mérgező vízzel itatnánk a gyermekünket”) adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy elinduljak egy olyan úton, amely az önazonossághoz vezet. 

Szóval adott egy – kívülről- normális –, kertvárosban élő család, és az anya „váratlanul” elköltözik a gyerekkel. Hiába voltál jóban mindenkivel, lehettél a szülői munkaközösség motorja, az anyukák lelki támasza és segítője, annyian állnak melletted valójában, amennyien eljönn(én)ek a válóperes tárgyalásodra tanúskodni. Mindenki más szívesebben elhiszi, a.) hogy leléptél egy pasival, b.) a könnyebb utat választottad, megpattantál külföldre, és szegény férjed otthagytad a devizahitellel.

Én amúgy nem is kívánom címkézni magamat, mert hidegrázásom van a „szupermami-szaranya”-tengelytől, azt viszont nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy én vagyok az az anya, akire lehet számítani, ha a kamasz szeretne görkorizni és/vagy gyrost enni a budapesti éjszakában, ha a felnőtt gyereked sürgősen hozzád költözne, és ha az óvodás manókád a zuhogó esőben még fél órát gesztenyéket gyűjtene…

Hogyan jutottam el mégis oda, hogy lemondtam a bírósági eljárásban imádott csemetémről?

Elköltözésemkor munkanélküli voltam, a saját cégünkből anyagi okok miatt már korábban kijelentettünk engem, más munkát nem találtam, mert van, ahol öregnek tartottak, volt, ahol nem tudtam elég gyakorlatot felmutatni, vagy éppen én voltam a 227. jelentkező… és persze volt, ahol túlképzett voltam, mert nehogy azt hidd, hogy diplomával nem mentem volna takarítani.

Nyilván a gazdasági válság utáni munkanélküliség nem volt éppen optimális időpont az elhelyezkedésre. Támogatást nem kaphattam, mert ingatlan és cégtulajdonom van, az hogy ebből semmi jövedelmem nincs, nyilván senkit nem érdekelt. Igen, ha nincs pénzed, akkor szinte védtelen vagy. Sok hasonló helyzetben élő anyukát ismertem meg az évek alatt itthon és külföldön is. Mindenhol szerepet játszottak az anyai oldalon szerényebb anyagi körülmények, és az apa trükközése. Ezek többnyire kivédhetetlenek. 

 

Eltelt tehát pár hónap, miután elköltöztem a férjemtől, feladtam a régi – kényelmesnek tűnő – életem, és ott tartottam, hogy az iskolakezdést sem tudom megoldani, mert jó, hogy a nyugdíjas szüleimnél lakom, de meddig szponzoráltassam magam? Ebben a helyzetben adtam be a derekam, és engedtem vissza a gyereket – tervem szerint egy időre – az apjához lakni, aki hol fenyegetéssel, hol barátságosan próbálta őt „visszaszerezni”. 

Hogy mi lett volna, ha…? Ha akkor tudom előre, hogy mekkora baklövést követek el, másként tettem volna? Igazából nem volt választásom.

Ismertem anyákat, akik fogcsikorgatva albérletben, minimálbérből próbáltak túlélni, de a küszködés nyomot hagy a testeden, lelkeden. Persze nem minden a pénz, de van az a szint, ami alatt már nyomasztóvá válik az élet. Én pedig nem ezt akartam a fiamnak megmutatni. Arra gondoltam, hogy megoldom, és ez csak átmeneti állapot.

Mivel itthon zsákutcába kerültem, felszálltam a vonatra, és belevágtam külföldön az útkeresésbe. Végigjártam a pincérkedés szamárlétráját a pohárleszedőtől a fizetőpincérig, a sípályás hüttétől a luxusszállodáig. Mindeközben eltelt pár év, és a váló- és gyermekelhelyezési per eljutott a szakértőhöz. Persze ezalatt már apuka diktált, mikor láthatom a fiam, és mikor nem zavarhatom őt még telefonon sem. Általában, amikor tudtam hívni, akkor „nem volt pont alkalmas”. A karácsonyi ajándék visszajött a postán, „szülinapkor, ünnepkor meg ne hívjam, mert csak összezavarom”. Ha bárki azt gondolja, hogy ilyenkor fordulhatsz bárhová segítségért, az téved. Illetve lehet beadványokat fogalmazni például a gyámügyre, de egy idő után belefásulsz, és rájössz, hogy az ellopott pillanatokat nem kapod vissza.

Az exférjed zaklatásait, üldözését meg csak akkor jelentsd a rendőrségen, ha elég profi vagy, hogy menekülés közben meg egyáltalán audio/videófelvételeket készítesz, és tanúkat gyűjtesz. 

Szóval három év után kirendelte a bírónő az igazságügyi pszichológiai szakértőt, aki Szondi és Rorschach-tesztekkel, fejenként egy egyórás elbeszélgetéssel megadta számomra a kegyelemdöfést az eljárásban. Bár megállapították, hogy az apa ellenem neveli a gyereket (a bírói/szakértői meghallgatás előtt is nyilvánvalóan befolyásolta kiskamaszt fiunkat), de azért legalább olyan jó szülő lehet (?), mint anya.

A pszichológusnő azt is beírta szakvéleményébe, hogy nem véletlen, hogy a gyermek nem akar Németországba az anyához költözni, hiszen ott sok a migráns.

Valójában a fiam egyetlen negatívumot említett Németországról, hogy itt mindenki „kineveti”… Otthon ugyanis nem szokott hozzá, hogy mindenki rámosolyog. Mivel a bírói döntés nagyban a szakértő véleményére és a gyermek jelenlegi élethelyzetére alapul, (hogy lehetőleg ne mozdítsák ki abból, ha megfelelő), éreztem, hogy nincs sok értelme még pár évig pereskedni, és a már hétjegyű költségeket tovább növelni, hogy mire 16-17 éves lesz, esetleg papíron megkapjam a jogot, hiszen addigra már az iskolai képzés, a barátnője lesz az ok, amiért úgysem jönne hozzám.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogyan éltem túl ezt a tragédiát? Úgy, hogy a boldog életet választottam; triviális, tudom, de koncentráltam arra, ami jó, az együtt töltött napokra a fiammal, és arra, hogy egészségesek vagyunk. Megtanultam feltétel nélkül szeretni, akkor is, ha megbánt, vagy visszautasít a gyerekem. Ismerek olyan anyákat-apákat is, akik a hosszú évek alatt feladták, megsértődtek, és megszakadt a kapcsolat, ami mindkét oldalon – egy életen át – maradandó sebeket okoz. Semmiképp nem szabad arra gondolni, ami fáj, meg hogy ritkábban láthatod a csemetéd, és nem gondoskodhatsz napi szinten róla. Együtt élő szülőként talán nem is tudja az ember, milyen jó lehet egy hosszú idő után közösen eltöltött nap, csavargás a városban, beszélgetés bármiről. 

Plusz még egy tipp a túlélésre: a katasztrófák és a napi problémák enyhítésére az „éld bele magad egy filmhősnő szerepébe”- játékom. Így azon a szörnyű napon a bíróságon Uma Thurmanra gondoltam a Kill Bill 2. utolsó jelenetéből, amikor visszatér, és átöleli csalárd módon elvett gyermekét.

Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Ascent/PKS Media Inc.