–

A tanulsággal kezdem, mert az a legfontosabb

Végre szabad vagyok, nem szégyellem, ami történt, és tudom, hogy nem az én hibám volt. A felelősség azokat terheli, akik bántalmaztak. Megtanultam, hogy értékes ember vagyok, ugyanolyan jogokkal, mint mindenki más, és megérdemlem, hogy jól érezzem magam. Bár sokan tizenévesen birtokába kerülnek ezeknek a bölcsességeknek, nekem negyven évembe telt. Hosszú és keserves út vezetett a felismerésig, hogy a gyerekkori trauma nem tűnik el, akkor sem, ha nem beszélünk róla és megszállottan kerüljük a gondolatát. Mint a vulkán, fortyog a mélyben, és egyszer csak utat tör magának.

Látszólag normális családban nőttem fel, két fiútestvérrel

És két narcisztikus szülővel. Apám, aki mellett csendes magányban éltünk, mert nem szólt hozzánk, interjúalanyként kezelt, amint valaki megjelent. És anyám, aki pár naponta dührohamot kapott, és jóformán agyonvert, a legjámborabb, legtürelmesebb ember volt mások előtt. Apám mindent szó nélkül hagyott, mégis megnyugtatott, ha otthon volt, mert olyankor anyám kevesebbszer borult ki. Ám ha nem volt más felnőtt jelen, elszabadult a pokol. Hiába tettem meg mindent, amit kért, és igyekeztem még kedvesebb, ügyesebb, láthatatlanabb lenni, semmi és senki nem segített.

Gyakran „rászolgáltam” a verésre

Éjjel bepisiltem, elfogadtam valamit vendégségben, véleményt mondtam, nem tartottam megfelelően a karom evés közben, nem egyforma méretűre vágtam a zöldséget, elfelejtettem a receptet, vagy nem voltam elég gyors. Kifejlődött nálam egy új reflex: ha anyám közel jött, az arcom elé kaptam a kezem. Ezért is verés járt. Emlékszem, csak miután a kezem felvette védelmi pozícióját, jött a gondolat, mekkorát hibáztam. De már nem tehettem semmit.

Amikor sírva mondtam, hogy félek tőle, megbüntetett, mondván, nem szeretem őt. Mert akitől fél az ember, azt nem szeretheti. Dehogynem szerettem, jobban, mint bárki mást.

Évtizedekbe telt, mire megértettem ezt a mondatot, és azt, hogy nem a logikájával van gond, hanem az önképével. Szerinte neki szeretet jár. Akkor is, ha annyi éven át bántalmazott. És akkor is, amikor hagyta, hogy a bátyám szexuálisan zaklasson. Amit akkor se tudtam volna elmondani, ha valakit érdekelt volna, hogy vagyok, mert nem voltak rá szavaim.

Fájdalmas játéka a pszichológiának, hogy az ember akkor sem üt vissza, amikor cseperedik és végre lenne ereje szembeszállni. Ahogy az öttonnásra nőtt elefánt sem tapossa el az őt éveken át kínzó gondozóját, hiába tudná könnyedén megtenni, méghozzá banálisan egyszerű okból: nem jut eszébe. Akinek kiskorában megtanítják, hogy tűrnie kell, és képtelen bármit tenni az őt érő fizikai erőszak ellen, abba ez mélyen beleivódik, míg oly evidenssé válik a tehetetlenség, mint maga a verés.

Életem első 12 évéből csak töredékekre emlékszem

De azokra sem szeretnék. Hatévesen fogkefével kellett végigsúrolnom a radiátorokat. Gyakran összeestem, de akkor sem engedett enni anyám, ha nem keltem fel mindennap legkésőbb nyolc órakor. Nem szólhattam, ha valami rosszulesett, mert akkor hetekig nem beszélt velem. Halkan mögém osonva, váratlanul irtózatosan hátba vágott, amikor nem egyenes háttal ültem. Emlékszem a cselédsorsra, mindennap várt a munka, nem volt szabadság, és ha kérni mertem, büntetést kaptam.

A gondolatra, hogy ha nem lenne vörös a hajam, mint a testvéreimnek és anyámnak, akkor nem hinném el, hogy az ő gyereke vagyok.

Az érzésre, hogy fiú akartam lenni, mert ők játszhattak, míg nekem dolgoznom kellett. A börtönéletre, hogy tinédzserként sem dönthettem el, mennyit, mikor és mit eszem, mennyit alszom, mibe öltözöm, mit csinálok szabadidőmben. 

Mit tanítottak ezek az élmények?

Önutálatot, értéktelenséget és állandó önostorozást. Azt, hogy mindenkitől félni kell, mindent el kell viselnem, és bárki bármit megtehet velem. A testemmel is, mert nem az én tulajdonom. Az érzés, hogy nem vagyok méltó semmire, bekúszott a bőröm alá. Ilyen háttérrel, torz tudással mindenki predesztinálva van a további beteg bánásmódra, az egyoldalú kapcsolatokra, és a velük járó folyamatos fájdalomra. 

Gyerekként szüleink a túlélés kulcsai, ezért mindenhez alkalmazkodunk, és könnyen agymosottá válunk. Akármit tett anyám, nem jöttem rá, hogy nem szeret. Nem ismertem mást, azt tanultam, ilyen a szeretet, fájdalmas és félelemmel teli. Amikor a felnőtté válásom körül kezdtem végre megkérdőjelezni a viselkedését, hadjáratokat indított, hogy meggyőzzön mindennek az ellenkezőjéről. Addig ismételgette megmásított, kitalált történeteit, míg nem kezdtem el őt sajnálni. Fel sem tűnt, hogy valójában én vagyok az áldozat, nem ő. 

Nehéz a mesteri manipulátorokat felismerni

Azt a történetet, hogy kétéves koromban öngyilkos akart lenni, mert elhagyta a szeretője, úgy tudta mesélni, hogy eszembe sem jutott magamat vagy apámat sajnálni, csak őt. Meg tudott győzni arról, hogy azért néznek meg az utcán, mert annyira csúnya vagyok. Nem kérdőjeleztem meg egyetlen szavát sem. Büntetésekkel hamar megtanított, hogy ne meséljek róla, így senki nem nyithatta fel a szemem. Sejtésem sem volt, hogy nem én vagyok jobb bánásmódra méltatlan, rossz ember, hanem aki ezt elhitette velem.

Bánom, hogy évtizedeket elpazaroltam az életemből. Nehéz elengedni azt, akihez szorosan kötődünk, de a fájdalmat, amit a gyász okoz, úgysem lehet elkerülni, csak elodázni. A szerető anya elgyászolását, aki sosem létezett, csak a fejemben. Jó lett volna, ha nem a fiatalkort hátrahagyva, megannyi mérgező kapcsolat után szerzem meg ezt a tudást, hanem gyerekkorban. Ott, ahova tanulni járunk: az iskolában. 

Miért nincs pszichológiai oktatás?

Miért kell fizikát tanulni évekig, amit a többség soha nem használ, miközben helyette az egészséges kapcsolatok ismérve mindenki számára hasznos lenne? Mindenki kapna egy esélyt, aki bajban van, hogy megtudja, ami vele történik, nem normális, és a szülő tanításával ellentétben, nem bűn, ha beszél róla, és segítséget kér.

Miért fontosabb, hogy egy gyerek tudja a világ történelmét, mint azt, hogy milyen bánásmód illeti meg, és hogyan védekezhet a bántalmazás ellen?

A koronavírus sokakat elgondolkodtat és változásra bír

Naivan azt hittem, anyámnál is sikerrel járt, mert hat év csendszünet után érdeklődött, hogy vagyok. Megosztottam vele a komplex PTSD-vel és klinikai depresszióval küszködésem nehézségeit. Életundor, rémálmok, alvás- és evészavarok. Ötven kiló alá fogytam (175 centisen). Nem kérdezte meg, mi történt, egy tanáccsal elköszönt: vegyek egy törpenyulat, az biztos boldoggá tenne. Ez egy felnőtt ember reakciója. Amikor szóvá tettem, elkezdett szidni és kritizálni, amiért őt teszem felelőssé a sérelmeimért. 

Hatvanhat évesen sem vállal felelősséget, inkább hazudik. A tetteire jól hangzó indokokat kreált, teljesen elferdítette vagy egyszerűen letagadta az igazságot. Ha nem lenne mögöttem egy terápia, ismét célt ért volna: magamat szégyellném, hibáztatnám, és a saját épeszűségemet kérdőjelezném meg. De így a hányinger kerülget, hogy megpróbálja eljátszani, semmi rosszat nem tett. Szerinte a háztartásában zajlott rendszeres szexuális zaklatásban is nekem van felelősségem, nem neki, és nem tudja, mit kellett volna csinálnia, hiszen egy csepp jele sem volt annak, mi történik velem. 

Az állandó herpeszt, ájulást, székrekedést ezek szerint varázskendő palástolta, és pályát tévesztettem. Színésznek kellett volna állnom, ha gyerekként ilyen remek alakításokra voltam képes, hogy semmi jele nem volt, hogy férfitestet maszturbálva, ejakulálás közben láttam életemben először, amikor azt sem tudtam, hogy létezik az enyémtől különböző test.

Nem volt jele, mennyire sokkolt, hogy fuldokoltam, miközben orális szexre kényszerítettek akkor, amikor a nemi szervek és a szex fogalmát sem ismertem. 

Ma már Svédországban élek

Nemrég láttam itt egy dokumentumfilmet a rendőr akadémia korábbi rektoráról, volt megyei rendőrfőkapitányról, aki a nemek közti megkülönböztetéssel és a nőket érő szexuális zaklatással kapcsolatos problémák iránti elkötelezettsége miatt vált közismertté. Munkaidejében önszorgalomból előadásokat tartott a nők jogairól, szabadidejében pedig szadista hajlamait élte ki, és fiatal nőket erőszakolt meg. A film úgy zárul, hogy a készítők felhívták a már börtönből szabadult férfit, és a következő párbeszéd zajlott le köztük:

– Van bármi, amit mondani szeretne azoknak a nőknek, akik ki voltak szolgáltatva önnek, vagyis az áldozatainak?

– Nem tudom, kik voltak kiszolgáltatva nekem.

– Bíróságon elítélték önt többek között szexuális erőszak, súlyos nemi erőszak és bántalmazás miatt. Azok a nők.

– Az egy teljesen más dolog.

– Van valami, amit mondani szeretne nekik?

– Nem.

– Semmit?

– Nem.

A férfi kettős, egymással éles kontrasztban álló élete és érzéketlen, bármi megbánást nélkülöző reakciója anyámat juttatta eszembe, aki évtizedeken át rejtvényeket készített gyerekeknek. Önszorgalomból pedig a tévében látott nehéz sorsú gyerekeknek küld kedves leveleket és csomagokat.

Ő, aki egy pofonnal elintézte, amikor tizenévesen öngyilkos akartam lenni, és aki gratulációval sem emlékezett meg a születésnapomról, amikor olyan kedve volt.

De nem csak a kontraszt közös, neki is volt néhány embertelen reakciója. Idézem az egyiket:

„Anya, a problémák bagatellizálása helyett fektesd abba az energiádat, hogy utánajársz, a fiadnak van-e lánya, és ha igen, akkor nem zaklatja-e őt is szexuálisan.” Mire a válasza:

„A bátyádat keresd meg te magad, ha kérdezni akarsz tőle a családi állapotáról, ne engem biztass erre.”

Anyám és a volt rendőrfőnök esete sajnos nem egyedi. Akadnak többen, akik megvezetik a környezetüket, és a nagyvilágnak a totális ellentétét játsszák el annak, amit négy fal között művelnek. Érdemes elgondolkodni, vajon ki mennyire ismeri – félre – a szomszédjait, kollégáit, barátait vagy éppen a családtagjait. 

Edit

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/filadendron; Catherine Falls Commercial