Én is szoktam olvasni évtizedek óta együttélő párokról, hogy a szerelmet felváltja a szeretet, egymáshoz csiszolódunk, kompromisszum, türelem. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó is ezt olvasni. Aztán eszembe jut a sajátom. Az is már harminc éve tart. De nem találok benne semmi ilyesmit.

Nem vészesen rossz házasság a miénk. Csak valamiért senki sem érzi jól magát benne.

Nyilván szerepet játszik ebben, hogy külföldön élünk, csak ketten, semmi társasági élet, barátok nélkül. A gyerekeink felnőttek, élik az életüket, teljesen rendben is lehetne minden. De nincs. 

Azt hiszem, unjuk is egymást, mivel szinte minden napunk ugyanolyan. Ezen a karanténhelyzet sem változtatott, mert tovább dolgoztunk mindketten, és egyébként sem járunk sehová a bolton kívül. Az sem jó, hogy a tévét bámuljuk vagy a Facebookot görgetjük, nem beszélgetünk. De miről is beszélgetnénk, hiszen egyikünkkel sem történik semmi, vagy ha igen, akkor sem nagyon figyel rám, teljesen megszokott, hogy félbeszakít, ha beszélek valamiről, és valami teljesen mást hoz szóba. Ha ezért szólok, akkor azt feleli: „Jó, tudom, már ezerszer elmondtad”.

Már nem nevet, ha tréfálkozom, még csak egy grimasza sincs. Az érzéseinkről beszélni? Abból ordítozás lenne, tehát hagyjuk.

Szoktunk menni kirándulni, ha éppen nem fáj a lába. De az sem segít, hogy ha valami nem úgy sikerül, akkor dohog, dühöng, hogy „ezt sem bírtam megnézni a neten normálisan”. Mondjuk, valami nincs nyitva, vagy fel kéne mászni, de egyébként csodaszép a kilátás, isteni az idő.

Nem tudom, mikor lett ilyen, de már én is ilyen vagyok. Sosem volt elég önbizalmam, de mára még annyi sincs, hogy a tükörbe nézzek. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Amikor összeházasodtunk, nagy szerelem volt, jött a három gyerek, a férjem vállalkozó volt, én a gyerekekkel otthon maradtam, és neki segítettem a munkában, természetesen nem fizetésért, hanem csak mert „úgyis belefér az időmbe”. Pörgött az élet, sokat buliztunk, kirándultunk, bár a pénzzel mindig gondjaink voltak. Mondjuk ki: a férjem nem üzletembernek való. Nagyon sokat dolgozott, óriási ötletei voltak, de nem akart társulni senkivel, sem támogatást keresni, saját pénzből egy vállalkozást felépíteni pedig csak keveseknek sikerül.

Annyiszor kerültünk padlóra anyagilag, és annyiszor kezdtük újra, hogy már nem is számolom.

De kitartottunk egymás mellett, biztattam, segítettem, és valahogy kikeveredtünk mindenből. Most itt vagyunk ötven fölött, és még mindig a házkölcsönt fizetgetjük, meg a vállalkozásokból maradt végrehajtásokat, tartozásokat.

A harmincadik házassági évfordulónkon elkéredzkedtem a munkából hamarabb, mert egy éttermi vacsorát beszéltünk meg. Amikor hazaértem, csak rá kellett néznem az arcára, és tudtam, ebből ma sem lesz semmi. Igazából tényleg nem nagy valami ez a harminc év, meg nincs is rá különösebben pénzünk, hogy étterembe menjünk, de azért amit nagyon akartunk, arra általában mindig kiszorítottuk a pénzt. Nem mondta, hogy nem megyünk, én meg nem is kérdeztem. És így maradtunk egy tányér pörkölttel a tévé előtt.

Azóta gondolkozom azon, hogy el kellene válnunk. De hogyan tegyem tönkre a férjemet? A házunk a banké, a kocsink hitelből van, nincs min osztozkodni. Hova menne?

Senkije sincs rajtunk kívül. Mit csinálna egyedül? Magamat nem féltem, kétszer kezdtem két különböző országban dolgozni egyedül, minden segítség nélkül. Nagy túlélő vagyok. 

Ha lenne valamelyikünknek valakije, szerintem már elváltunk volna. De nem is keres egyikünk sem mást, viszont egymással sem megy. 

Próbálok kedvesebb lenni, odabújok, de már a szex sem megy, csak a technikai része. Ő mindenféle szexjátékokban látja a megoldást, nekem pedig érzelem kellene. 

Tudjátok, nem rossz ember a férjem, persze vannak hibái, mint nekem is, de nagyon jó apa, mindig mindent megtett, hogy felneveljük, taníttassuk a gyerekeket, szerette, gondoskodott a szüleiről, míg éltek. Nem ivott, nem voltak nőügyei. Kifelé a mi házasságunk tökéletes. „Mint a borsó meg a héja” – mondta az unokatesóm.

De most itt maradtunk ketten, és nagy kérdés a hogyan tovább. Ha beszélgetni próbálok, veszekedésbe torkollik, mert személyes sértésnek veszi, ha más a véleményem. Én pedig már nem is veszekszem, inkább hallgatok, de ez sem jó, mert azt kérdezgeti, „Mi bajod van már megint?”. 

Emlékszem ilyen házasságokra gyerekkoromból. Anyukám fodrász volt, és sokat üldögéltem az üzletben a vendégeket hallgatva, na, ott voltak ilyen történetek.

Mindegyik csak az egyik fél halálával ért véget, nem volt válás.

A harmincadik évfordulónkon egy barátom még harminc ilyen boldog évet kívánt. Én pedig elborzadtam, hogy még harminc év… Úristen, ne!

Anonyma

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images