–

Korábban a sajtóban „agárdi gyermekhalál”, avagy a „fényevőper” titulusokkal illetett büntetőügyet követtem végig, tárgyalásról-tárgyalásra. Ám alighogy befejeződött az ügy az ítélettel, néhány hónap múlva Marci tragikus esete kavarta fel a várost. Az emberek mindig ugyanúgy reagálnak, és azonnal, majd folyamatosan magyarázatot és felelőst keresnek. „Vajon miért tette ezt az anya? Miért nem vett észre semmit a gyerekorvos? És hol van ilyenkor a védőnő? A gyerek osztályfőnöke talán vak? És a szomszédok? A szomszédoknak csak tudniuk kellett valamiről! Akkor meg miért nem avatkozott be senki, amikor még lehetett volna segíteni?”

Jogos kérdések. De érdemi válaszokat a kérdezők is csak ritkán kapnak. És ha mégis, attól sem lesz jobb.

„Mindig csak annyit felelt: köszönöm jól”

A 2017 elején, a 11 esztendős Marci édesanyjával egy városszéli, már külterületi hétvégi házban élt, nem túl jó körülmények között. A korábban készült fotón a csinos, szőke nő magabiztosan mosolyogva öleli a szöszke, helyes kisfiút – látszólag tökéletes köztük az összhang. A jó ismerősök és egy pár szomszéd tudja csak a hátteret: az elvált anya egy hirtelen fellángolt munkahelyi szerelemi kapssolatból akart szülni – és ezzel megtartani egy férfit – az apa azonban azonnal ajtót mutatott neki, amint kiderült a terhesség. A kisfia után egy percig sem érdeklődött, természetesen nem is vette a nevére.

A valamikor aktív, könyvelőként dolgozó anya pedig – magára maradva a kisgyerekkel – lassan csúszott lefelé.

A szomszédok csak annyit vettek észre, hogy bevásárláskor a kisbaba egyedül marad a házban, vagy később, már totyogóként pelenkában, csizmában szalad ki a hóra, illetve óvodásként este lopva beleeszik a kerítésrácsra akasztott adományélelembe. Sajnálták is a magára maradt nőt, de csak addig, míg az nem lett türelmetlen, ingerült, kiabálós a gyerekkel. Néhányan már ekkor észlelték, hogy a szomszédasszony idegeit valószínűleg kikezdte az akkor még mindig jól titkolt nyomor és a folyamatos felelősségvállalás, csak azt nem értették: miért nem kér az anya segítséget, ha bajban van? „Ha nem kér, biztosan nem is akkora a vész” – gondolta a kis család környezete és minden maradt a régiben. „Nem is volt szabad annak a gyereknek panaszkodnia. Ha megkérdeztem, hát, »hogy s mint vagy, Marcikám«, lehajtott fejjel mindig csak annyit felelt, »köszönöm, jól«” – emlékszik vissza az egyik idős szomszéd.

Az iskolában is csak annyit észleltek, hogy az anya fura, nem vesz részt a szülői találkozókon, magának való, de a sokat megélt pedagógusok is úgy gondolták, ez még nem deviáns, van ilyen.

Igaz, az egész napos osztálykirándulásra Marci egyetlen kiflivel a hátizsákjában érkezett, majd cukorbetegséget diagnosztizáltak nála, de végül is: ki gondolna bármilyen bajra egy helyes, szőke kis srácot látva, aki minden reggel mosolyogva gurul be gördeszkáján az iskolába? Senki.

A halál oka: kihűlés

2017 első hetében kemény tél szakadt a külterületi házikókban életvitelszerűen lakókra. A pontos részletek ma sem tudottak, amit lehetett, a szomszédok, ismerősök szavaiból rakosgattam össze. A legtöbben egyáltalán nem akartak beszélni az egészről. Korábban is gyakran előfordult, hogy az anya – hasonlóan az alkalmanként meg-megszorult környékbeliekhez – eljárt a közeli kiserdőbe tűzifát gyűjteni.

Marciék telente általában egyetlen szobát tudtak fűteni, ott bújtak össze, egy közös ágyban. De bizony volt, hogy hidegben maradtak.

Hogy a kisfiú mikor lett rosszul, és miért nem kapott az anyától gyógyszeres segítséget, a nyilvánosság számára nem közismert. A vádiratban ennyi szerepel: „A cukorbetegséggel és az inzulinkezeléssel kapcsolatban a vádlott megkapta a megfelelő tájékoztatást egyebek közt arra is, hogy a vércukorszintet minden nem megszokott esemény, például hányás után is mérni kell. Január 4-én a sértett az iskolából hazaérve rosszul lett és hányt, majd a hányás később megismétlődött. Annak ellenére, hogy a vádlott tisztában volt a gyermeke alapbetegségével, az általa tapasztalt tünetek lehetséges következményeivel, azzal, hogy az anyagcsere felborulása kómához és a gyermek halálához vezethet, nem kért orvosi segítséget, hanem az ágyban fekvő gyermek mellé feküdt, és felébredve tapasztalta, hogy a gyermek elhalálozott. A vádlott csak január 9-én délután értesítette a gyermek dietetikusát, aki orvosi segítséget kért. A gyermekorvos és a mentőszolgálat személyzete a gyermeket a családi ház fűtetlen, ekkor mindössze mínusz egy fokos szobájában találta meg. A sértett halála a szemlét megelőzően legalább két-három nappal előbb állt be,

a sértett élete időben érkező szakszerű és célirányos orvosi kezeléssel nagy valószínűséggel megmenthető lett volna.”

Azt még véletlenül sem akarom elképzelni, milyen lehetett az, hogy „felébredve tapasztalta, hogy a gyermek elhalálozott”.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer nem felelős

A megindult büntetőügyről a sajtó nem kapott információkat, a tárgyalásokat zártan tartották, mert az ismertetett dokumentumok – például az elmeorvosi vizsgálat eredménye – sérthették volna a vádlott személyiségi jogait.

De már korábban is általánossá vált a közvélemény részéről: az anya mentálisan beteg. Ilyet ugyanis „normális nő” nem tesz meg a gyerekével.

A korai rendőrségi vizsgálat után a megyei kormányhivatal is megindította a magáét: azt kutatták, tetten érhető-e az illetékes gyermekvédelmi jelzőrendszer felelőssége az ügyben? Egy idő után ez a vizsgálat a felelősség megállapíthatóságának hiányában lezárult. A helyi polgármester egy közösségi oldalon azt kérte: kegyeleti okokból most már hallgasson el a sajtó. Ami történt, megtörtént.

 A városi törvényszék néhány napja kihirdetett ítéletében bűnösnek mondta ki a vádlottat, tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölés bűntettében. Ezért őt két év – végrehajtásában ötévi próbaidőre felfüggesztett – börtön fokozatban végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte. Az elsőfokú ítélet a kihirdetésekor jogerőre emelkedett. Az anya nem volt jelen az ítélethirdetésnél (az eljárás kezdete óta gyakorlatilag senki sem látta, a hírek szerint gyógykezelés alatt áll), így az operatőröknek sem akadt túl sok dolguk, az eseményből pár száraz híradás született. Mára a szélesebb közvélemény is elhallgatott. Más ügyek érdeklik már az embereket, más bűnesetek, és ez talán érthető is. Most újra elővettem a már említett kollégám egykori cikkét és nem ítélkezem, de azért morzsolgatom magamban a szavai mögött búvó láthatatlan, mégis erősen dörömbölő kérdéseket.

„Egy tizenegy éves kisfiú megfagy az ágyában. És senki nem szól egy mukkot sem. Rendben, akkor én mondom ki: mindannyian felelősök vagyunk. Mert Marci nem a Holdon élt, hanem közöttünk.”

 Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ mrs