Bocsáss meg nekünk, Marci! – Ítélehirdetés a gyilkossá vált anya ügyében
A címbeli mondatot egy újságíró kollégám írta a cikke végére, amelyet egy, a városunkban (Székesfehérváron) 2017 januárjában történt tragikus eset kapcsán vetett akkor papírra. Egy korábban jól szituált, értelmiségi anyuka az év leghidegebb hetén hagyta kihűlni a 11 éves cukorbeteg fiát a lakásukban, majd még két napig feküdt a halott gyermek mellett. Az anya valószínűlg nem teljesen beszámíthatató, gyógykezelés alatt áll – a néhány napja született bírósági ítéletben két év felfüggesztett börtönt kapott jogerősen emberölés miatt. És akik korábban kifogásolták, hogy miért nem kért az anya nehéz helyzetében segítséget, már nem is emlegetik az ügyet – a közvélemény pedig látszólag megnyugszik. Vagy mégsem? Valóban jogunk van a lehetséges segítségeket visszautasítani? És ha a gyerekünk élete a tét? Kocsis Noémi publicisztikája.
–
Korábban a sajtóban „agárdi gyermekhalál”, avagy a „fényevőper” titulusokkal illetett büntetőügyet követtem végig, tárgyalásról-tárgyalásra. Ám alighogy befejeződött az ügy az ítélettel, néhány hónap múlva Marci tragikus esete kavarta fel a várost. Az emberek mindig ugyanúgy reagálnak, és azonnal, majd folyamatosan magyarázatot és felelőst keresnek. „Vajon miért tette ezt az anya? Miért nem vett észre semmit a gyerekorvos? És hol van ilyenkor a védőnő? A gyerek osztályfőnöke talán vak? És a szomszédok? A szomszédoknak csak tudniuk kellett valamiről! Akkor meg miért nem avatkozott be senki, amikor még lehetett volna segíteni?”
Jogos kérdések. De érdemi válaszokat a kérdezők is csak ritkán kapnak. És ha mégis, attól sem lesz jobb.
„Mindig csak annyit felelt: köszönöm jól”
A 2017 elején, a 11 esztendős Marci édesanyjával egy városszéli, már külterületi hétvégi házban élt, nem túl jó körülmények között. A korábban készült fotón a csinos, szőke nő magabiztosan mosolyogva öleli a szöszke, helyes kisfiút – látszólag tökéletes köztük az összhang. A jó ismerősök és egy pár szomszéd tudja csak a hátteret: az elvált anya egy hirtelen fellángolt munkahelyi szerelemi kapssolatból akart szülni – és ezzel megtartani egy férfit – az apa azonban azonnal ajtót mutatott neki, amint kiderült a terhesség. A kisfia után egy percig sem érdeklődött, természetesen nem is vette a nevére.
A valamikor aktív, könyvelőként dolgozó anya pedig – magára maradva a kisgyerekkel – lassan csúszott lefelé.
A szomszédok csak annyit vettek észre, hogy bevásárláskor a kisbaba egyedül marad a házban, vagy később, már totyogóként pelenkában, csizmában szalad ki a hóra, illetve óvodásként este lopva beleeszik a kerítésrácsra akasztott adományélelembe. Sajnálták is a magára maradt nőt, de csak addig, míg az nem lett türelmetlen, ingerült, kiabálós a gyerekkel. Néhányan már ekkor észlelték, hogy a szomszédasszony idegeit valószínűleg kikezdte az akkor még mindig jól titkolt nyomor és a folyamatos felelősségvállalás, csak azt nem értették: miért nem kér az anya segítséget, ha bajban van? „Ha nem kér, biztosan nem is akkora a vész” – gondolta a kis család környezete és minden maradt a régiben. „Nem is volt szabad annak a gyereknek panaszkodnia. Ha megkérdeztem, hát, »hogy s mint vagy, Marcikám«, lehajtott fejjel mindig csak annyit felelt, »köszönöm, jól«” – emlékszik vissza az egyik idős szomszéd.
Az iskolában is csak annyit észleltek, hogy az anya fura, nem vesz részt a szülői találkozókon, magának való, de a sokat megélt pedagógusok is úgy gondolták, ez még nem deviáns, van ilyen.
Igaz, az egész napos osztálykirándulásra Marci egyetlen kiflivel a hátizsákjában érkezett, majd cukorbetegséget diagnosztizáltak nála, de végül is: ki gondolna bármilyen bajra egy helyes, szőke kis srácot látva, aki minden reggel mosolyogva gurul be gördeszkáján az iskolába? Senki.
A halál oka: kihűlés
2017 első hetében kemény tél szakadt a külterületi házikókban életvitelszerűen lakókra. A pontos részletek ma sem tudottak, amit lehetett, a szomszédok, ismerősök szavaiból rakosgattam össze. A legtöbben egyáltalán nem akartak beszélni az egészről. Korábban is gyakran előfordult, hogy az anya – hasonlóan az alkalmanként meg-megszorult környékbeliekhez – eljárt a közeli kiserdőbe tűzifát gyűjteni.
Marciék telente általában egyetlen szobát tudtak fűteni, ott bújtak össze, egy közös ágyban. De bizony volt, hogy hidegben maradtak.
Hogy a kisfiú mikor lett rosszul, és miért nem kapott az anyától gyógyszeres segítséget, a nyilvánosság számára nem közismert. A vádiratban ennyi szerepel: „A cukorbetegséggel és az inzulinkezeléssel kapcsolatban a vádlott megkapta a megfelelő tájékoztatást egyebek közt arra is, hogy a vércukorszintet minden nem megszokott esemény, például hányás után is mérni kell. Január 4-én a sértett az iskolából hazaérve rosszul lett és hányt, majd a hányás később megismétlődött. Annak ellenére, hogy a vádlott tisztában volt a gyermeke alapbetegségével, az általa tapasztalt tünetek lehetséges következményeivel, azzal, hogy az anyagcsere felborulása kómához és a gyermek halálához vezethet, nem kért orvosi segítséget, hanem az ágyban fekvő gyermek mellé feküdt, és felébredve tapasztalta, hogy a gyermek elhalálozott. A vádlott csak január 9-én délután értesítette a gyermek dietetikusát, aki orvosi segítséget kért. A gyermekorvos és a mentőszolgálat személyzete a gyermeket a családi ház fűtetlen, ekkor mindössze mínusz egy fokos szobájában találta meg. A sértett halála a szemlét megelőzően legalább két-három nappal előbb állt be,
a sértett élete időben érkező szakszerű és célirányos orvosi kezeléssel nagy valószínűséggel megmenthető lett volna.”
Azt még véletlenül sem akarom elképzelni, milyen lehetett az, hogy „felébredve tapasztalta, hogy a gyermek elhalálozott”.
A gyermekvédelmi jelzőrendszer nem felelős
A megindult büntetőügyről a sajtó nem kapott információkat, a tárgyalásokat zártan tartották, mert az ismertetett dokumentumok – például az elmeorvosi vizsgálat eredménye – sérthették volna a vádlott személyiségi jogait.
De már korábban is általánossá vált a közvélemény részéről: az anya mentálisan beteg. Ilyet ugyanis „normális nő” nem tesz meg a gyerekével.
A korai rendőrségi vizsgálat után a megyei kormányhivatal is megindította a magáét: azt kutatták, tetten érhető-e az illetékes gyermekvédelmi jelzőrendszer felelőssége az ügyben? Egy idő után ez a vizsgálat a felelősség megállapíthatóságának hiányában lezárult. A helyi polgármester egy közösségi oldalon azt kérte: kegyeleti okokból most már hallgasson el a sajtó. Ami történt, megtörtént.
A városi törvényszék néhány napja kihirdetett ítéletében bűnösnek mondta ki a vádlottat, tizennegyedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett emberölés bűntettében. Ezért őt két év – végrehajtásában ötévi próbaidőre felfüggesztett – börtön fokozatban végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte. Az elsőfokú ítélet a kihirdetésekor jogerőre emelkedett. Az anya nem volt jelen az ítélethirdetésnél (az eljárás kezdete óta gyakorlatilag senki sem látta, a hírek szerint gyógykezelés alatt áll), így az operatőröknek sem akadt túl sok dolguk, az eseményből pár száraz híradás született. Mára a szélesebb közvélemény is elhallgatott. Más ügyek érdeklik már az embereket, más bűnesetek, és ez talán érthető is. Most újra elővettem a már említett kollégám egykori cikkét és nem ítélkezem, de azért morzsolgatom magamban a szavai mögött búvó láthatatlan, mégis erősen dörömbölő kérdéseket.
„Egy tizenegy éves kisfiú megfagy az ágyában. És senki nem szól egy mukkot sem. Rendben, akkor én mondom ki: mindannyian felelősök vagyunk. Mert Marci nem a Holdon élt, hanem közöttünk.”
Kocsis Noémi
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ mrs