–

Egy reggel, 2019 januárjában édesanyám sms-e azzal kezdődött, hogy „ne ijedj meg, de…”. Rögtön tudtam, hogy baj van, gyorsabban dobogó szívvel nyitottam meg az üzenetet, remegett a kezem, azonnal kivert a víz, amikor szembesültem a ténnyel: mélyvénás trombózis. A bal lábában ott csücsül észrevétlenül a halál. És az elmúlás bizonyossága, annak a lehetősége, hogy a szeretteimet, pontosabban őt elveszíthetem, ezután tudatosodott igazán, olyan erővel, mintha egy betontömböt taszítanának a mellkasomnak. Nem roppant bordám, nem törött el semmim, mégis fájdalmat éreztem, éleset, idegent, olyasfélét, amellyel korábban nem találkoztam.

A halál, mint téma, régóta foglalkoztat. Szeretem az életet, szeretem a titokzatosságát, hogy mindig tartogat valamit, jön valami váratlan, csak hát nem mindegy, az a váratlan jó-e, vagy rossz, olyasmi, ami megrágja a lelkünket, és utána cafatokban köpi vissza.

Jobban féltem, mint bármikor. Egy óra múlva már vonaton ültem, Kecskemétről tartottam Siófok irányába. Az utazás olyan volt, mintha végig valamilyen homályos üvegen át bámultam volna a világot, el-elmosódott a szemem előtt a kép.

Egy évvel később itt ülök a nappalinkban, és úgy írok erről az egészről, hogy édesanyám nem tud róla, nem tudja, hogy míg a kanapén fekszik, le-lehunyja a szemét (közeleg az éjfél), arról írok, ami élete legsötétebb alagútjába kalauzolta. Utolsó pillanat, épphogy nem lett baj, mondták sokan. E kijelentést hallva lefutott bennem minden, az összes variáció, gyomorgörcsöm lett,

képtelen voltam belátni, hogy elveszíthetem azt, akit ilyen mélyen szeretek, egyszerűen nem ment, újra gyerek akartam lenni, hogy még egyetlenegyszer azzal a tudattal ébredhessek: az élet örök.

Ott ültem a kórházi ágy mellett, figyeltem apró alakját, lecsüngő vállát, olyan védtelennek, gyámoltalannak tűnt, mint soha. És ez megijesztett, mert korábban sosem láttam annyira kiszolgáltatottnak, mint ott és akkor. Ugyanez ült az ő szemében is, talán ezért kerülte a tekintetem. Addig a kórházba dolgozni járt, nem szorult ápolásra, nem kellett befeküdnie az egyik jellegtelen kórterem jellegtelen ágyába (a fehér huzatokon piros pecsét jelezte a kórház nevét), ha jól emlékszem, szemben egy idős hölgy feküdt, egész éjszaka vérnyomásmérővel a karján kellett aludnia.

Mentem, ott voltam, és mai napig bármikor mennék, félretennék mindent, ilyen a szeretet. Ez a szeretet, ebből tudom, hogy olyan erős a kötelék köztünk, hogy szövetségesek vagyunk, hogy az életét adná az életemért, az életem adnám az életéért. Most ezeknek a nagy szavaknak itt a helyük, sehol máshol. Van, mit kimondani nehéz, leírni könnyebb – ez is egy ilyen. De tudja, tudom. A lényeg ebben rejlik.

Végigültem mellette az első napot, nem tudtam, mire számíthatunk, tudatlanul figyeltem minden jelre, és ez a tudatlanság volt a gyutacsa a félelmemnek.

És ezután jöttek szapora ütőerű napok, amikor megállás nélkül, szüntelenül dobolt bennem a félelem. Hol erősebben, hol szelídebben, mint egy gáztűzhely égője, amelyen a lángot néha alacsonyabbra, máskor magasabbra vesszük, annyi különbséggel, hogy a rettegés fölött nem mi rendelkezünk. Túlnő rajtunk.

Rendszeresen bejártam hozzá. Vittem ezt, vittem azt, ruhát, fogkefét, aztán ha kellett, mostam a haját, és sejtem: ezt akarta kevésbé, hogy így lássuk. De hát ki is akarna ilyesmit…

Ott éreztem, az ágy mellett, tétován ülve a kisszéken, hogy mennyivel nehezebb a szeretteink gyötrődésével szembesülni, mint a sajátunkéval. Hogy milyen kevés vagyok, gyenge, törékeny, képtelen egy olyan súllyal megküzdeni, együtt élni, mint egy esetleges veszteség, amire az ember legtöbbször nincs felkészülve.

Nehezen vettem rá magam a visszaútra Kecskemétre, olyan volt, mintha csak a testem utazott volna, a lelkem ott marad, a kórtermi ágyon, ott anyuval, a mellkasán, dobogó szívének szelíd ütemével.

Utólag már átlátom – és mindenkit arra biztatok –, hogy ezekben a helyzetekben fontos a józan ész, gyakran fölnagyítjuk magunkban a bajt.

A tájékozódás fontos, viszont nem szabad rögtön ráröpülni az interneten található összes rémhírre. Fontos tudni, mivel állunk szemben, viszont nem szabad hagyni, hogy különféle tragikus történetek rögtön intenzív befolyással legyenek ránk. Ha kevesebb a stressz, több az odafigyelés. Anyu helyrejött, egy héten belül hazaengedték, otthon lábadozott, követte az orvos által utasításba adott protokollt.

Ebből az esetből okulva hozzáfűzném, hogy fontos eljárni különféle rutinvizsgálatokra, legalább évente egyszer, vagy ha furcsaságot tapasztalunk, egy fájdalom tovább tart, nem szabad elhanyagolni, egy megfelelő időben megejtett kivizsgálás döntő lehet.

Aztán végignéztem az egészet év végén is. Ismét trombózist diagnosztizáltak, ezúttal a jobb lábában, akkor is rohantam, bár nem ugyanazzal a félelemmel, hanem a tapasztaltak megfontoltságával. Már tudtam, mire számíthatok, hogyan fogom látni, a lábán kompressziós harisnyával, lenge hálóingben, beesett vállal.

Azokon a napokon, anya, a tekinteted a térdedre vetült, és olyan kevésszer mertél felnézni, bele a szemembe… Mintha ezzel óvtál volna, tudod?

Ezek után láttam őt depresszióközeli állapotban, szembesültem vele, mit tesz az emberrel a tehetetlenség, a bizonytalanság, a félelem a jövőtől. Aztán azzal nyugtattam magunkat, lehetne rosszabb is, van, aki negyedszerre nyomja az ágyát, nem szabad elfelejteni, hogy nem a mi bajunk a legnagyobb. Kapaszkodót akarunk? Mi ez, ha nem az?! És azt sem volt szabad elfelejtenünk, hogy csak azért, mert megtörtént másodszor, még nem lesz tragikus vége. Nem lesz. Nem lesz – egész idő alatt ezt kántáltam tudatosan.

Hit és remény – kéz a kézben jár. Ha van hitünk, van valamennyi bizalmunk. Ha van valamennyi bizalmunk, nem vagyunk elveszettek.

Anyu hosszú idő óta jól van, napközben rajta a kompressziós harisnya, párszor viccelődünk is ennek kapcsán, véralvadásgátlót szed, valószínűleg élete végéig kell, ám ez legyen a legnagyobb baj, az élet a legfontosabb. És a hit. Hogy mindig nevessünk – és észrevegyük a napos oldalt.

Papp Attila

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images