„Bezártak a desztinációk, elfogytak az utasok, leálltak a járatok, ledugózták a gépeket” – Egy pilóta vallomása

–

Tizenhárom év repülés után látszólag semmi nem fenyegette az idilli életformám. Nem állunk világháborúhoz közelebb, mint az utóbbi években bármikor, a felmerülő globális gazdasági problémákat megoldja a világközösség ilyen-olyan eredménnyel. Mondhatni, semmi jele nem volt a változásnak. Januárig. Novemberben már jöttek a hírek egy kezdődő világjárványról, de azt hittük, legfeljebb pár hetes-hónapos pánikról beszélünk. Ezzel szemben márciusra már a fél világ bezárt, és a filmet, amiben elvileg főszerepet játszunk, már csak a moziból néztük, benne magunkkal és világunkkal, ahogyan az a szemünk előtt hullik darabjaira, és semmit nem tudunk tenni ellene.

Maximális felszálló súlya 228 tonna, 60 méter a szárnyfesztávolsága, 57 méter hosszú és 17 méter magas. Kényelmesen általában 250 utas szállítására van beszékezve, de egyosztályos konfigurációban akár 359 utast is elvihetne. Több mint 100 tonna kerozin fér el üzemanyagtankjaiban, és egyhuzamban több mint 15 ezer kilométerre képes elrepülni. Ez bizony nem más, mint a Boeing 787 legkisebb változata, becenevén a Dreamliner.

Nyolc éve repültem pilótaként, amikor megkaptam ezt a munkát, mondhatni álomállást 2015-ben, és azóta is szerelem ez a repülőgép és a vele járó életmenet.

Valahogy úgy kell elképzelni, mintha a repülőgépek Rolls-Royce-át és Porschéjét ötvöznék. Nagy, de nem a legeslegnagyobb, kényelmes, és a szó legszorosabb értelmében full extrás. Gyors, de mégis csendes, és a mai modern repülésben az egyik legjobb fogyasztású repülőgép. A pilótafülkéje csodálatos. Elengedi a régebbi technológiát, aminek aprócska műszerei látványban gőzgépre emlékeztettek, ehelyett hatalmas, letisztult digitális kijelzőkön kapom az információt. Ránézésre majdnem űrhajó.

Békeidőkben (a Covid előtt) ezzel a típussal négy kontinensen fordultam meg: Észak-Amerikától Ázsiáig és Európától egészen Afrikáig számos ország megannyi városában.

Mit jelent ez a pilótának? Milyen életforma egy interkontinentális gépet repülni? Sokszor hallottam a feltételezéseket, miszerint „Te pilóta vagy, akkor te soha nem vagy otthon” vagy „Pilótáknak semmi idejük, nincs magánéletük”. Röviden: ezeknek pontosan az ellenkezője igaz. Először is tudni kell, hogy a pilótáknak mind a havi, mind pedig az éves maximum lerepülhető óraszámuk az aktuális hatóság által korlátozott.

Éppen ezért mi ezeken a hosszú távú járatokon átlagosan havi öt-hat utat kaptunk. Példának okáért, mondjuk, elmenni Japánba, majd onnan vissza, húsz-huszonegy óra repülés. Elrepülni Dél-Afrikába, és vissza, szintén annyi. Ha ezt a kettőt egy hónapban megcsináljuk kétszer, akkor szinte már nem is tud minket mire használni a munkáltatónk abban a naptári hónapban. Természetesen vannak kötelező tréningek, szimulátorok, és amikor a pilótát a beosztásban készenléti státuszba helyezik – ha valaki más épp lebetegedne –, de ezen felül minden más az szabad idő. A szabadság még ezen felül van. Nekem átlagosan havi tizennégy-tizennyolc „munkanapból” állt egy hónap több részletben, a többit otthon, vagy utazással töltöttük.

A másik legszebb dolog a hosszú távban, hogy a személyzet munkaidejébe nem fér bele, hogy azonnal forduljunk is vissza, ezért ezek ottalvós utak, amire magunkkal vihetjük a családot. 

Legtöbbször egy városban huszonnégy és negyvennyolc óra közötti időintervallum áll rendelkezésre. Nagyon ritkán kevesebb mint huszonnégy óra, és nem olyan ritkán több mint negyvennyolc óra. Előfordult, hogy négynapos útra küldtek. Ebben az esetben négy nap, amikor pihenhetek, kirándulhatok, élvezhetem a helyi konyhát, lemehetek a tengerpartra vagy fel a hegyekbe, elmehetek csodás természetet járni, fotózni, várost nézni, borkóstolóra, vagy amit éppen szeretnék. Talán a legszebb ebben, hogy mindezt megoszthatom valakivel, és még mindig a munkáról beszélünk. Ez az pár nap tökéletesen elegendő eldönteni, hogy saját szabad időmben vissza szeretnék-e menni, mert nagyobb felfedezést igényel, vagy épp ellenkezőleg.

Fontos elmondani, hogy mi elsősorban azért vagyunk ott, hogy a repülőgépet és vele együtt az utasainkat, csomagokat biztonságosan oda- és visszajuttassuk adott célállomásokról. Ezen felül, ha minden jól alakul, akkor létezik az előbbiekben taglalt lehetőség. Mivel a munkaadónkat képviseljük, bizonyos szabályok vonatkoznak ránk. A kulturált, civilizált megjelenés és viselkedés az alapértelmezettnél is alapértelmezettebb. Nem távolodhatunk el a repülőtértől adott távolságnál jobban, hiszen, ha a menetrendben változás van, az ott-tartózkodó személyzetet ugrasztják, a veszélyes helyeket és helyzeteket kötelezően kerülni kell, és a visszaút kezdetére tökéletesen fittnek kell lenni a repüléshez. 

Nagyjából így festett az életvitelünk február végéig, majd jött a vírus, és mi voltunk az első iparág, amely parkolópályára került világszerte.

Bezártak a desztinációk, elfogytak az utasok, leálltak a járatok, ledugózták a gépeket, eltűntek a beosztások, tömeges leépítések kezdődtek.

Amíg tavaly az volt a „problémánk”, hogy melyik távoli és egzotikus ország tengerpartján nem jártunk még, ahol a leggyönyörűbb kombinációban egyesül víz, természet és állatvilág, ez erre az évre nagyon gyorsan a másik végletbe csapott át. Most kvázi reménykedünk, hogy egyáltalán látunk még tengerpartot.

Habár azon szerencsések közé tartozom, akinek még megvan az állása, ez most semmit nem jelent a jövőre nézve. Mivel szinte a világ minden pontjára üzemeltetünk járatokat, ezért nekünk nem az számít, hogy egy térségben ideig-óráig jobb legyen a helyzet, hanem hogy globálisan lehetőség és kedv is legyen az utazásra. Erre vonatkozólag jelenleg hervasztó prognózisok érkeznek. Se az ominózus 2001. szeptember 11., se a 2008-as gazdasági világválság nem ütött ekkorát az aviatikán, mint a jelenlegi pandémia.

Már hónapok óta nem repültem, és megfogalmazhatatlan érzés, mennyire hiányzik. Maga a repülő, a fel- és leszállások, az utazás élménye, az érzés és úgy általában, az egész életforma. 

Most egy ideig mindenhol költségcsökkentés a jellemző, és ezzel változik az iparág. Mi csak reménykedünk abban, hogy egy háborút leszámítva, a történelem eddigi legnagyobb légiforgalmi visszaesése után egyszer helyreáll a világunk, ismét a felhők fölé emelkedhetünk és nekivághatunk a néha ismeretlennek.

K. Péter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images