–

Látom, ahogy éjfélt üt az óra megint. Már három napja nem tudok elaludni. Nem, nem a hőségtől. Azt már nem is érzem, a holtponton rég átestem. A gondolataim és az érzéseim miatt virrasztok. Nem jön álom a szememre. Ott zakatol a hangos szívem, mintha ki akarna költözni a testemből. A gondolataim az ízületemet zsibbasztják.

Három napja várlak. Várom, hogy lássalak, eltűntél a borongós felhők között. Pont, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád.

Megtanultam az életben, hogy néhány fontos ember épp akkor fordít hatát, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá. De tőled váratlanul ér. Nem számítottam rá. Soha nem értettem, hogyan tudsz pont időben ott ragyogni, mintha egy gyerekkori kívánság lennél. Mellettem voltál a nehéz időkben. Mindig beteljesült a kívánság, amikor szükségem volt rád. Lehettem a világ bármely pontján, mindig csak annyit kellet csinálnom, hogy felnézek rád.


Most mindhiába. Nem látlak sehol. 
Megijeszt. Sírni nem tudok, a könnycsatornáim már első nap után kiszáradtak. Hiába járkálok fel-alá a lakásban, hiába várom, hogy kitisztuljon az ég, mintha egy örökkévalóságig tartana a rossz idő. A melankólia átvette az uralmat fölöttem, én pedig csak várom azt a pici fénysugarat, amibe beleköltöztél húsz éve.

Aki húsz éve a bástyám, erőm, energiám, nyugalmam és szeretetem. Akinek húsz éve az a feladata, hogy csillogjon éjszakánként a Nagygöncöl mellett, valahányszor az életem válságba kerül…

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor észrevettelek. Meleg, augusztusi nap volt. Tizenöt éves voltam. Tábor és tábortűz, amikor egy srác azt mondta, hogy nézzünk csillagokat. Nem mertem, féltem. Féltem a gátlásaim miatt. Féltem nyitott lenni. Féltem önmagam lenni. Az augusztusi hulló csillagok ellenére a temérdek be nem teljesülő kívánságom jutott eszembe. És hogy szükségem van rád. Nem kaptalak már vissza. Szóval nem elég, hogy féltem és szomorú voltam, de még a csillagokra is haragudtam. 

Nem mertem elmondani és megosztani a sráccal csalódott élményeimet. Nem volt más választásom, szembe kellett néznem a helyzettel. Először csak guggoltam, és vettem egy nagy levegőt, becsuktam a szemem és lefeküdtem. Pár percig csak feküdtem, csukott szemmel. Amikor már nem bírtam bent tartani a levegőt, feladtam és felnéztem az égre. Ott ragyogtál velem szemben. Azonnal tudtam és éreztem, hogy te vagy az, aki közvetlenül a Nagygöncöl mellett vigyáz rám.
Megnyugodtam a ragyogásodtól.

Most mindhiába várom, hogy kitisztuljon az ég. Nem ragyogsz, csinálhatok bármit. Kérdezhetek bármit. Miért nem vagy itt? Miért nem segítesz a jelenléteddel? Tudod egyáltalán, hogy most mekkora szükségem lenne rád? Nem szeretsz? Nem voltam elég jó? Hibát követtem el? Rosszul döntöttem valamiben? Kérdéseim görcsösen nyomják zűrzavaros gondolataim. 

Tudod, mit? Pihenj, és gyűjts erőt a ragyogásodhoz… és kérlek, holnap éjszakára gyere elő.

Nem szeretnék felmenni és megkeresni… habár sokkal könnyebb lenne az életem, ha melletted ragyoghatnék, és nem rád várnék ezzel a nagy zűrzavarral, ami bennem van.

Mielőtt lefekszem, elhúzom a sötétítőt, és várni fogom a fényed. 

Nem tudok elaludni. Éjszaka egy óra negyvenkilenc perc, várlak. Görcsösen várlak. Az ablakból bambulok kifelé. 
Sóhajtok egy nagyot, mintha a csalódottság kiköltözne belőlem a sóhajomtól. Próbálom nyugtatni magam. Majd holnap ott leszel.

Visszafekszem, és bambulok az égre nézve. A gondolataim egyre hangosabbak. Telik az idő, már az sem érdekel, hány óra, amikor egyszer csak oldalra pillantok. Ragyogást észlelek. Felpattanok az ágyból, és összpontosítok. Érzem, ahogy a zaklatott lelkivilágom lenyugszik, és ahogy a zsibbadás kiköltözik az ízületeimből. El sem hiszem, hisz itt vagy!

Ott ragyogsz sötétségben, még az utcai világítás sem homályosítja el a fényedet. Tisztán látlak. Kiscsillagom, hisz itt vagy. Itt voltál mindvégig. Végre szemben veled beszélhetek, te pedig végig hallgatsz, ahogy szoktál.

Távol egymástól, de mégis közel…
Kiscsillagom csak egy van.
Hisz édesanyám is csak egy van!

Katalin