Tegnapelőtt este ültem a szabad égbolt alatt.

A gyermekeim mind aludtak. Eltelt a nap, és csönd volt körülöttem. Szeretem, amikor egy zsibongós nap után csönd lesz. Azt a fajta, simogató csöndet, amikor csak úgy beleréved az ember dolga végeztével. Mert eltelt a nap. És jólesőn fáradt. Bágyatag. Még tagjainkban vannak a mozdulatok. Meg bennünk a mondatok, a nap kavalkádos zaja. Színe. Összekavarog minden, és aztán lassan elhalkul. Megülepedik.

Kimentem hát csillagokat nézni. Azt is úgy szerettem régen mindig, amikor a Kárpátokban, a völgyek mélyén sátraztunk a szüléimmel – estére már belep mindent a pára – apám sokat mutatott nekem csillagot. Leültünk a tisztás közepére, vittünk ki magunkkal nyugágyszerűséget, és csöndben voltunk, néztünk fölfelé. Néha mondott is, tanított. Mesélte a csillagképeket sorra, megunhatatlanul. Pattogott a tűz, remegett a levegő fölötte, könnyű pernyék szálltak, néha elfújtuk az arcunk elől. Anyám befeküdt a húgom mellé a sátorba aludni, és a végére mindig csak ketten maradtunk. Kialudt a tűz, fénylett még a parazsa, aztán csak körülvett minket a hegy sötétje. A hegyen még a sötétség is más, a városoktól távol. Nem piszkos, nem fénypásztás. Csak körülölelő, mindent betakaró, finom ívű, mély kékség.

Amikor legutóbb otthon voltam, és mindenki nyugovóra tért, megálltunk ketten apámmal a füves udvaron, egymásra néztünk, és szinte egyszerre intettünk egymásnak: menjünk csillagnézőbe. Mert erdő szélén, sziklák alatt, teraszos szőlődombon laknak az én szüleim. Belátni messze a héthatárt. És akkor kiülünk a fényes éjszakába dörmögni, csendesen sustorgunk kicsit, szinte álmosítón.

És ha nagyon sokáig nézed a csillagokat, egészen beleszédülsz. Akkor mindenséges érzésed lesz. Akkor átérzed, milyen apró vagy.

Először csak furcsán, hideglelősen pedzeget. Mindig a tarkómból jön, szétkúszik a testemben, előbb a fejemben, az arcomban, a szívemben, a végtagjaimban, a sejtekig borzongat. Talán a csillagok miatt van, talán egyéb, valami más, hogy eszembe jut, hirtelen bevillan a parányiságom. Amikor a legboldogabb pillanatokat élem át, akkor is, ott oson az érzés, valahonnan elősompolyog, vállon kopogtat és farkasszemet néz velem.

A legboldogabb pillanatok mélyén.

A tárgyak körülöttem, ahogy elrendezve állnak, mozdulatlanul, hogy ezek, az ajtó is, az ablak is, a szekrények is, apró ékszerek a dobozban, mind úgy áll majd dermedt mozdulatlanságban, nem változik semmi, ha én egyszer nem leszek. Nélkülem is. És ez fiatalon olyan könyörtelen. Pedig erre egyszer föl kell készülni. Mert mindig ott settenkedik, de az időt sem tudom, mikor kell erre fölkészülni.

Vagy egész életünkben erre készülünk egy kicsit?

Amikor a tükör előtt észreveszed a legelső ráncod. Amikor rájössz, hogy már nem jók rád a lánykori gönceid. Amikor visszafordíthatatlan változásokat érzel a testeden. Már nem olyan egyenes a hátad. Már nem vagy olyan rugalmas. Nem vagy olyan hajlékony. Már esténként fáj a térded és a gerinced. Amikor már nem szülsz több gyermeket, a tested már nem nyílik meg többet bimbódzón, érlelőn, termékenyen. Már nem sarjadzik új élet, egy másik lélek benned. Amikor dobozba rakod a kinőtt gyerekruhákat, kicsit még tartod őket, aztán szétosztod azok között, akik a sorban következnek. A szemed alatt meghúzódnak az apró ráncok. És akkor krémeket veszel, kenegeted, eljársz kozmetikushoz, tartósítod a hamvasságod.

A gyermekeid nőnek, az évek meg csak telnek. Akkor eszedbe jut, hogy vajon milyen lehet, hogy egyszer neked is indulnod kell.

Biztos a lélek olyankor valahogy másképp van, egy másik állapotban, ha útra készül, és le kell küzdenie az indulást. Leginkább a testnek. Vagy a testtel együtt. Hogy beszippant valami, elránt magával. Vajon gyors lesz-e? Szédülni fogunk? Fázni fog a lábunk, elernyednek az izmaink, még utoljára felülünk kicsit, vagy csak úgy alámerülünk, felbukunk és örvénylünk? És elégedett leszel-e azzal, amit kaptál? Akarsz-e menni? Vagy csak beletörődsz, hogy mindent itt kell hagyni? Ennyi volt, egy egész életnyi boldogtalan boldogságban, ezeregy dologgal és ezeregy érzéssel. Már nem múlik rajtad semmi, mert sokkal erősebb nálad. S hogy mivégre van mindez? Hogy az élet egy előszoba, mivégre hát, ha úgyis egyszer vége? Van-e cél vagy valami másik, hogy újra élhetünk-e valahol máshol egyszer, vagy ez az egyetlen, amit kaptál és kaptam, az örökkévalósághoz képest szinte semmi, és mégis: mennyi minden van belesűrítve.

– Anya! Nekem lesz egyszer másik életem és másik testem is? És honnan jöttem, hol voltam, mielőtt lettem volna? S volt nekem szemem? Láttam magamat? Honnan tudtam, hogy vagyok? – kérdezi az ötéves lányom.

– Én nem tudom ezeket a titkokat – felelem neki őszinte csodálattal, hogy már gyermekként ennyire ráeszmél saját tudatára és létezésére, a titkok titkát kérdezi, az eredetet, és valóban nem tudom.

– Anya, egyszer nekem adod a legkedvesebb dolgod, a tulipános láncod, mielőtt meghalnál? Hogy egészen emlékezzek rád! – kérlel egyik este, és én bólintok, persze hogy nekiadom, és meghatódom kissé, mert én értem és érzem, hogy akar ő egészen rám emlékezni. Talán ő is attól fél, amitől gyermekkoromban én is, amikor eszembe jutott mások halála és a magamé, hogy egyszer eltűnünk végleg, és nem tartanak össze azok az erők és azok a szálak, amelyek most életünkben összekötnek, és egymás felé hajtanak.

És milyen lesz az a pillanat? Amikor majd kiránt messzire, amikor az utolsó lélegzet is elfogy, micsoda színeket látunk majd, fájni fog-e egy kicsit, s hogy lesz-e valamilyen körülvevő feltétlen szeretet, gondoskodás, kellemesség, hogy ne féljünk? Vagy csak amolyan madáchi magány, hogy fölé kerülsz a világnak, minden olyan nagy, olyan végtelen, nincsen ruhád, nincsen tested, nincsen kapaszkodód, csak a lelked. Az esetleges magány, amivel mindenkinek szembe kell nézni, és ezen csak némileg enyhít a hit, és az, hogy majd fogják a kezünket, és van olyan szerettünk, akinek a nevét elsuttoghatjuk halálunk pillanatában. És érzem-e majd, ha megérkezem valahova, hogy hazajöttem, ahová való vagyok? És a gyerekeim...

Életet adtam nekik, és odaadtam a halált is – annak minden keserűségével, szenvedésével és gyötrelmével együtt.

Nekik is meg kell küzdeni egyszer, és én nem tudom ettől őket megóvni, az esetleges magánytól, akkor is, ha lesz mellettük valaki, aki fogja majd a kezüket. Ez az egy dolog, amiért mindenemet odaadnám, ha ettől megmenthetném őket.

És amikor ezeket gondoltam magamban, megszólalt valahol távolról, mellettem apám.

– Lassan megöregedtem...

Akkor legyintettem, és meg is feddtem kicsit, ugyan, apa, hol van az még?

Megsimogattam a homlokát, de nem mondtam, csak mosolyogtam, ez a csillag alatti érzés olyan egyforma. Lassan megöregedtem. Ízlelgettem a szót. Azért mondunk ilyeneket, mert készülődünk. A nagyobbik lányom, a hatéves is megkérdezte valamelyik nap:

– Anya! Aki öreg, az már nem kíváncsi? Mindent tud?

Nem azt mondja, hogy aki öreg, annak görbe a háta, kihull a haja, viaszkos lesz a bőre, összeaszalódik, hanem távolabbra gondol: aki megöregedett, az már nem kíváncsi. Az már el van telve.

Vajon lesz-e olyan nap, amikor azt mondjuk magunkról: mától öregek vagyunk? Elég volt. Kihoztunk belőle mindent.

Már mindent tudunk, nem ér semmi meglepetés. Nincs több csoda. Minden kerek. Végigjártunk minden utat. Megfáradtunk. Ideje a pihenésnek. Lesz ilyen?

Mint a dédi, az apró kis asszony, pirospozsgás arccal tejberizst kavargat nekünk, a hirtelen betoppanóknak, aztán szelíden néz utánunk a muskátlik közül az ablakból. És mindig az jut eszembe, látom-e még a következő alkalommal is. Talán neki is eszébe jut, amikor integet.

És mint azok az öregek, akik a padon ülnek a ház előtt a szomszéd utcában. A két öregasszony mindig együtt, macskákkal. Előttük tulipánok virítanak, nekem hangosan köszönnek, és szólnak, menjek oda, szakajtsak a virágokból, rakjam vázába. Aztán beballagnak a házba, ha kezdődik a kedvenc műsoruk, vagy látogatóba jönnek a felnőtt gyerekek. Intenek könnyedén a kapuban, ha már mindenki hazamenni készül. És este van. Fölkapcsolják a villanyt, babrálnak valamivel, majd leoltják. Még kicsit motoznak a sötétben az asztaltól az ágyig, mezítláb topognak lassan, nincs mitől félni, mondják nekem, majd aludni térnek egyedül, és nem félnek. Vagy lehet, hogy ők is pont így félnek titkosan a takaró alatt...

Magdás Emőke