–

Harmadik éve viszünk gyerekeket az osztályomból a Hortobágyra. Az egyik szülőnek van egy apró tanyája, bent a puszta közepén, amit minden nyáron elfoglalunk. Szülők jönnek segíteni, a nyári szabadságukból áldoznak napokat, főznek, szerveznek, szállítanak. Élvezik a gyerekek társaságát, élvezik a Hortobágy közepének leírhatatlan hangulatát. És tanulnak, folyamatosan tanulnak.

Idén azt tanultuk, hogy minden helyzet egyszer jóra fordul, a legreménytelenebb pillanatokban is nyugodtnak kell maradni és hinni abban, hogy mindent meg tudunk oldani.

Ezt a leckét úgy lehet a legjobban megtanulni, ha a puszta kellős közepén álló tanyára megérkezve iszonyatos viharba kerülünk. A legjobb, ha egész délután úgy zuhog, hogy még a tehenekig is alig lássunk el. Sokat segít az élmény intenzitásán, ha a vihar előtt felállított felfújható orvosi sátorról, a lányok szállásáról, kiderül, nemcsak hogy folyamatosan ereszt, de alulról is beázik. Az összerogyó sátorból ilyenkor ki kell menekíteni mindent, be a nádfedeles tanyaépületbe, és elkezdeni nyugalmat erőltetni magunkra. Miközben az egyetlen szobába összezsúfolódott, ázott tinik azon morfondíroznak, hogy ebből milyen tábor lesz így, addig mi, felnőttek, a tornácon kínos kíváncsisággal azt figyeljük, miként válik körülöttünk a szikes puszta járhatatlan mocsárrá. 

Ha elült a nyár legnagyobb vihara, ideje elindulni bevásárolni a legközelebbi városba. Nem szabad attól megijedni, ha a terepjáróval nekivágó szülők közül az egyik 40 perc múlva gyalog érkezik vissza, lábán egy kölcsöngumicsizmával, amit a szomszéd tanyán kapott, ami előtt lerobbant a terepjáró. Ilyenkor lehet tudni, hogy minden rendben lesz.

Szerintem kevesen ettek eddig olyan vacsorát, amihez a hozzávalókat egy terepjárót mentő autómentő terepjáró hozta ki a pusztába.

Persze oda kell gyalogolni a bokáig érő vízben addig, ameddig be tud evickélni az ingoványban a böhöm nagy kenyérfutár. Addigra DUCT TAPE-pel sikerült megragasztani a sátrat  és egy karikás ostorral is kezdtünk megtanulni pattogtatni. Utóbbi közben jöttünk rá, hogy a „saját bőrén tapasztalja” mondást vélhetően kezdő csikósok találták ki önkezükkel ejtett hurkáikat ápolgatva.

A szikes puszta eső utáni viselkedését tankönyvből is meg lehet tanulni, de azt könnyen elfelejti az ember. Ha azonban azt tapasztalja, hogy órákkal a vihar után még mindig mindenhol áll a víz, a föld egyáltalán nem szívja magába sehol, akkor azt egy életre megjegyzi. Ez a pusztai kiszolgáltatottságnak egy olyan oldala, amit csak kevesen ismernek, de ők beépítik az életükbe. A szomszéd tanya gazdái kedvesen mosolyogva mondták, hogy a Hortobágyra gumicsizma nélkül hiba elindulni, de majd megtanuljuk a leckét. (Mi, zöldfülű napiparasztok, ehhez annyit tudunk hozzáadni, hogy a DUCT TAPE és a kábelkötöző szintén a túlélőkészlet része!)

A gyerekek, akiknek nem volt dolguk a tábor programjának kézben tartása, rettenetesen élvezték, hogy olyan tenger közepén vagyunk, amit a felhők hoztak nekünk.

Mi, felnőttek, pedig azt tanultuk, hogy miként lehet nyugalmat találni ebben a felfordulásban, amikor a szépen eltervezett tábori programnak szó szerint befellegzett.

Aznap este az egyetlen pont, amiben biztos voltam, hogy megvalósítható, az a mocsaras élőhely meglátogatása volt. Persze nem gondoltam volna, hogy a pusztában könnyebb mocsarat házhoz rendelni, mint vacsorát. A két családi autó a ház mellett állt a sárban, mozdíthatatlanul, a terepjáró valahol egy szervizben várt arra, hogy megjavítsák. Még szerencse, hogy másnap a tanyán terveztünk maradni, mert a kerékpárok helyett is csak vízibiciklivel tudtunk volna közlekedni.

Ilyen első nap után azt éreztem, hogy ha ezt a tábort végig tudjuk csinálni, akkor már tényleg jöhet bármi, mert lesz mire hivatkozni, lesz egy tapasztalati viszonyítási pontunk. Ha ebből a kilátástalan mocsárból valahogy kievickélünk, élvezve a kaland minden egyes pillanatát, akkor új erőket tudunk magunkban felszabadítani. A gyerekeknek is elmondtam, hogy most ez egy olyan tábor lett, ahol az eredeti terveinket félre kell tenni, mert jött egy olyan erő, amivel szemben nem tudunk mit tenni. Nem fogjuk tudni azt csinálni, ami eszünkbe jut, amit szerettünk volna, de ígérem, hogy mindent kihozunk ebből a helyzetből, amit csak lehet.

És másnap jött Aradi Csaba bácsi, ahogy minden évben, csak idén gyalog és gumicsizmában érkezett, mert ha valaki, akkor ő ismeri a Hortobágyot. És mesélt nekünk a madarakról, az emberekről, a mocsárról, a talaj viselkedéséről.

És jött egy pásztor, aki egy hatalmas vödörnyi tejet ajándékozott nekünk, amit hajnalban fejt.

És jöttek emberek segíteni felállítani a kútágast, és délutánra már állt az udvaron a gémeskút.

És kisétáltunk a kis mocsarunkban a nagyobb mocsárhoz, és megnéztük, hogy mi minden él ott. És előkerültek a fényképezőgépek, a mikroszkópok, pattogott a tűzhelyen a tűz és az udvaron az ostor. És délutánra sikerült kimenekíteni a két autót is egy szárazabb területre. És kaptunk kölcsön egy kisbuszt.

Aztán hajnali kelés, kicuppogás a messzeségben álló autókig és kora reggel már a Tisza-tavon túráztunk. Varázslatos nádas, bakcsók, hattyúk, fattyúszerkők, gémek és kócsagok mindenhol. És süt a nap, és nem esik az eső.

Aztán jön a puszta közepe, Ohat, ahol a bivalycsorda pásztora megmutatja nekünk az albínó borjút is. És a tanyaközpont, a felejthetetlenül kedves kocsmárossal, Olivérrel, aki az éhes gyerekek láttán azonnal készít nekünk egy tálca vajas kenyeret paradicsommal. Ő az a csodálatos ember, aki a kocsmájába szervezte a Hajnalfény orvoscsoport szűrővizsgálatát, mert ott és a mellette álló boltocskában megfordul minden környékbeli rászoruló ember. 

Aztán Balmazújváros és strand, majd vissza a tanyára, ahol már vár minket a slambuc és a karikás ostor. És végre nincs felhő az égen, láthatjuk a csillagos eget, ami a fényszennyezés nélküli pusztában egészen döbbenetes élmény.

Kipróbáljuk a teleszkópot és rácsodálkozunk újra és újra, hogy egy madarásztávcsővel is milyen gyönyörű a Hold. A Jupiter apró holdjait is észrevesszük.

Működik a tábor! Élményeink határa a csillagos ég…

Megint hajnalban kelünk, Szilágyi Attila jön hozzánk, aki a Nemzeti Parknál dolgozik, a Hortobágy szerelmese, és mellesleg fantasztikus természetfotós. Megmutatja nekünk, milyen életösszefüggéseket találhatunk egy erdőszélen vagy a gyep egyetlen méterén belül, hogyan változik, fejlődik a puszta az ember hatására.

Aztán végre tudjuk használni a bicikliket, némi defektgyógyítás után kitoljuk a vizesebb részről oda, ahol már felpattanhatunk a nyeregbe, és irány Tiszacsege. A termálfürdő valódi időutazás, gyerekkorom öltözőfülkéi kutyafülék az itteniekhez képest. A büfés néni minden évben rácsodálkozik a csapatunkra. Hogy a budapesti gyerekek élvezik azt, hogy nincs villany, csak gyertyával tudunk világítani, hogy víz a csapban csak akkor van, ha beindítjuk az aggregátort, aztán a szivattyút, ami megtölti a hordót, ahonnan már jöhet a víz.

Aztán hazatekerés közben fekete gólyát és szalakótát látunk, meg két siklóernyőst, az egyik a Mátrából, a másik Dorog mellől indult és egymástól egy kilométerre landoltak a pusztában, épp az utunk mellett.

Utolsó este a holdfogyatkozást csodáltunk végig, a gyerekek a szabad ég alatt alhattak, hogy átbeszélhessék mindazt, amit ezek a napok adtak.

Gyógyító élmény volt a 13 évesekkel átélni ezt a természet adta korlátok között megnyíló szabadságot. Élvezni, hogy milyen hosszú egy nap, amikor mindenre van időnk, találkozni a mocsárral, a pusztával, az ott élő emberekkel. 

A hétköznapoknak álcázott extrém sportunk, amit életnek nevezünk, nemcsak a meredek sziklamászást és a függőleges bungee jumpingot ismeri, hanem van egy vízszintes oldala is, ahol meg lehet pihenni. Hason heverve a kérődző marhákat nézni, figyelni, hogy ugrik a szöcske, hogy remeg a délibáb.

Jövő nyáron is lefekszem erre az ágyra, a Hortobágyra.

Kökéndy Ákos

A képek a szerző tulajdonában vannak és a Canon Powershot SX70 HS digitális fényképezőgéppel készültek