–

Segíteni szeretnék, hogy segíthessenek

Kényelmes székben ülök egy rendezvényen, amelynek az összefogásról, a szeretetről, az egység erejéről kellene szólnia. Mégis csak a vitát hallom a sorok közül. A kevesek egyike vagyok, aki észreveszi, hogy aki épp a pódiumon beszél, ő is jót szeretne nekünk minden erejével, azonban sajnos már nem lát bele, hogy mivel lehetne a segítségünkre. Elhatározom, hogy papírra vetem a gondolataimat a témával kapcsolatban. Segíteni szeretnék, hogy segíthessenek.

Én magam is állami gondozott vagyok

Középiskolai tanulmányokat folytatok, emellett dolgozom, és céljaim, álmaim vannak – mint az átlagos korombeli fiataloknak. Éltem már több gyermekotthonban, nevelőszülőnél is, emellett szüleim tragikus haláláig családban nevelkedtem. Itt jönne az első észrevételem.

Sajnos sokunknak nincs – ahogyan nekem sem – egy állandó hely az életünkben, amit otthonnak nevezhetünk. Amint rosszat teszünk, akár csak rosszat szólunk, félnünk kell, hogy újra költözhetünk.

Mit tehetnénk azért, hogy ne az legyen a legfőbb fegyelmezési módszer, hogy totálisan kihúzzák a talajt a lábunk alól?

Én személyesen már nem tudnám még egyszer újrakezdeni. Emiatt napról napra van bennem egyfajta rettegés, ami állandó stresszt jelent.

Erős napirend szerint élünk, valahonnan messziről előírt szabályok szerint

Ezt sokan csak nagyon nehezen tudjuk elfogadni, állandó a konfliktus köztünk és az épp szolgálatban lévő személyzet között. Vannak, akik már beletörődtek ebbe, tanult tehetetlenség lett úrrá rajtuk. A konfliktus számunkra sem jelent semmi pozitívat. Mi egyszerűen csak élni szeretnénk, örülnénk, hogyha 16–18 évesen lehetne beleszólásunk a napirendbe, elmondhatnánk, hogy mi mit látunk jónak, mihez tudnánk mi is jobban alkalmazkodni, vagy csak egyszerűen elmagyaráznák nekünk, hogy az adott időbeosztás milyen szempontból jó számunkra, nem egyszerűen ultimátumként kapnánk meg.

Mi is egyéniségek vagyunk, saját tevékenységekkel, álmokkal. Mindemellett szeretnénk a saját és nevelőink helyzetén is könnyíteni, kompromisszumképesek vagyunk. Mi csak jót akarunk!

Egyéniség

Ez az, amit – véleményem szerint – egy ilyen rendszerben egyáltalán nem tolerálnak, sajnos.

Példa: Vannak köztünk jó tanulók, vannak inkább sportos alkatú gyermekek. Akinek a tanulás fontos, az a jó jegyeiért nem lesz megdicsérve, hanem megszidják, amiért nem mozog eleget. A sportosabb típusúakat pedig nem ismerik el egy például diákolimpián elért sikerért, hanem megkérdezik, hogy az adott iskolai dolgozat miért csak hármasra sikerült. Aki pedig mindkettőben jeleskedik, az miért nem dolgozik mellette? És ez csak egy egyszerű, mindennapi életből vett példa.

Nem kapunk elismerést semmiért, szidalmazást annál többször.

Csodálkoznak, amikor nem bízunk saját magunkban, és egy idő után feladunk mindent? Nem látjuk, hogy miért küzdünk! Mi is egyéniségek vagyunk, érzésekkel, gyengeségekkel, és igenis alul-felül kilógunk a sorból, hiszen több ezer gyereket nem lehet ugyanazon skatulyába beszorítani!

Azonban egy dologban mindegyikünk jó: saját önmagának lenni. Kérjük, ne akadályozzanak minket ebben, sőt, szeretnénk támogatást kérni, hogy megtaláljuk, mit szeretnénk az életben, hogy önmagunk lehessünk!

Sokunknak nincs édesapja, édesanyja, családja, hogy segítsen ebben

Itt szeretném az utolsó, és talán a legfontosabb dolgot kiemelni. Mindegyikünknek hiányzik a család melege, ami feltétel nélküli szeretetből áll.

Mi elfogadást sem tapasztalunk, szeretetet pedig csak akkor, hogyha kiemelkedően jót teszünk. A szeretetnek önmagától értetődőnek kellene lennie egy fiatal egészséges lelki fejlődésének érdekében, nem pedig jutalmazási formának.

Sokan közülünk a szeretet HIÁNYA miatt, a minimális odafigyelés eléréséért többfajta figyelemfelhívó módszerhez folyamodnak, mint például mások, avagy saját maguk bántalmazásához, rongáláshoz, elfogadhatatlan magaviselethez – ANNAK TUDATÁBAN, HOGY ROSSZ, AMIT TESZNEK, hiszen már milliószor végighallgatták! Azonban egy ilyen szeretethiányos, figyelemhiányos állapotban már nem számít, hogy a figyelem, amit kapunk, pozitív, avagy negatív-e: figyelem legyen, az a lényeg.

Így kallódunk el szépen egymás után

Sokan rossz társaságba kerülünk, káros szokásokat veszünk fel a „haverok” kedvéért, hogy hozzájuk tartozhassunk. Mert valahová tartoznunk kell, hiányzik a lelkünkből a valahová tartozás érzése. Így abban a csoportban keresünk kapaszkodót, ahová befogadnak bennünket.

Az állami gondozott gyermekek nagy része már egészen fiatal korban párkapcsolatról párkapcsolatra menekül, szeretetet keresve. Így fogan meg általában hirtelen felindulásból a következő „gyivis” nemzedék. Mivel tizennégy–tizenöt évesen, ugye, még gyermekként senki nem tud egy csecsemőt ellátni, így rossz esetben a kicsi is család nélkül fog felnőni.

Száz szónak is egy a vége: Drága Gyermekvédelmi Munkatárs! Lehet, hogy éppen a te reggeli pozitív hozzáállásod hiánya akadályozza meg egy újabb fiatal elkallódását. Mert ezek a dolgok túl gyorsan mennek, és sokszor egy elindulás előtti ölelésen, jó szón, vagy épp ezeknek hiányán múlnak!

Én – per pillanat – tanulás helyett fejezem be ezt a levelet. Mert én tenni szeretnék, segítséget szeretnék adni, hogy megfelelő segítséget kapjunk!

Számunkra nem az a fontos, hogy hány helyre jutunk el a világban, hogy hány programot szerveznek nekünk, hiszen a szükségleti piramisunkban ennél sokkal fontosabb dolgok sincsenek kielégítve.

Szeretethiány és lelki üresség az oka a legtöbb rossz cselekedetnek, amit teszünk

Aki közülünk lop, nem azért emeli el azt az apró tárgyat, mert szüksége van rá, hanem azért, mert amíg elmagyarázzák neki (ezredjére), hogy nem szabad, addig is rá figyelnek!

Végül saját tapasztalatból szeretnék még egy dolgot ezekhez hozzátenni: számomra (és a többi hasonló helyzetben lévő gyermekkel beszélgetést folytatva, úgy látom, hogy nem csak számomra) sokkal meggyőzőbb, amikor elméletileg a nevelő, de szerintünk inkább megfélemlítő célzattal alkalmazott kiabálás, szidalmazás, vagy elfajult esetben testi erőszak helyett – egy pár percre leülnek velünk, átbeszéljük a helyzetet, megoldjuk a konfliktust. Ilyenkor megnyugszanak a kedélyek, és ezeket a helyzeteket meg is jegyezzük, az ilyenkor kapott tanácsot elfogadjuk.

Én most ezt leírtam sokunk nevében, mert én szeretnék tenni!

Szeretném, hogyha a hozzám hasonló gyermekeknek, fiataloknak megtanítanák a pozitív és negatív odafigyelés közötti különbséget!

Szeretném, hogyha közülünk senkinek nem kellene különböző segélykiáltásokhoz folyamodnia!

Szeretnék önmagam lenni!

Szeretnék egy családias, szeretetteljes környezetben élni, tanulni, haladni!

Szeretnék szeretve lenni! Szeretnék összefogást! Szeretnék együttműködni! Szeretnék bízni! Szeretnék tenni!

Anonim

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/filadendron