–

Most elmesélem az életem talán legfurcsább, de egyben legcsodálatosabb élményét. Találkoztam egy igazi emberrel.

Amikor dideregve, a buszmegállóban állva megszólított, és pénzt kért, gondoltam „á, csak a szokásos”. A szokásos válaszommal utasítottam el, de ő mesélni kezdett. Ugyanarra a buszra szálltunk, így muszáj volt meghallgatnom. A már oly sokszor hallott történetet mondta; elvesztette a lakását, az utcán él, minden fillér jól jön neki. Persze egy szavát sem hittem. Azt gondoltam, hogy a jól betanult mondókáját szajkózza, hátha mégis megsajnálom. Leszálltunk. A nő pedig még mindig csak mondta és mondta, de egyszerre elkezdtem figyelni rá. Választékos stílusa, és a mondatain átsütő tájékozottsága nem illettek az általam megrajzolt sémákba. Nyugdíjas tanárnő volt, aki a hitelei miatt elvesztette a lakását, a nyugdíja felét kapja csak, így utcára került. A lánya albérletben neveli egyetlen unokáját, a férje néhány éve meghalt. Rokonai mind megvetik, ujjal mutogatnak rá, hogy „magának köszönheti a helyzetét”. Mesélt arról, hogyan szökött be az Urániába filmet nézni, majd a karácsonyi élményeit, amikor szenteste pontosan hét percet kapott volt kollégája lakásában, hogy megmelegedjen, aztán kitették.

Ahogy hallgattam, hirtelen patakokban kezdtek folyni a könnyeim, és megöleltem. Éreztem, hogy őszinte, láttam a szemében mindazt, amit átélt. Elhittem, hogy tanárember volt, minden mondata erről árulkodott. Elhittem, hogy a régi barátai kitaszították maguk közül. Hittem neki, amikor mesélt a hajléktalanszálló lélekölő légköréről, a „mit keresek én itt” érzésről. Arról, hogy ott egyszerűen nem tudna ember maradni. Megosztotta velem mindennapos harcát, amikor emberektől kell kéregetnie. Beszélt a megélt krízisek sokaságáról, a reményvesztettségről, amikor úgy érezte, itt a vég.

Kilenc éve küzd az életben maradásért, de még nem halt meg, még akar valamit ettől az élettől.

Mindent lejegyez a füzetecskéjébe, ami vele történik, hogy majd egyszer, ha túl van az egészen, kiadassa. Meg fogja mutatni mindazoknak, akik ellökték, hogy saját erejéből, nélkülük mászott ki a gödörből. Megérti Hemingway-t, József Attilát, mert a legnagyobb kínjai közepette csengenek fel benne a soraik, és ő megéli a szenvedésüket. Meg akarja mutatni a világnak, hogy nem nyomták el teljesen, nem tudták földbe tiporni.

Miközben figyeltem ezt a ráncos arcú, ősz hajú asszonyt, csak a szemét láttam. Mert az kapaszkodott a tekintetembe, és nem engedett el. Együtt könnyeztünk, együtt nevettünk, ölelkeztünk, szorítottam a karját, remélve, hogy ezzel érzi az erőt, amit mindenemmel küldeni próbáltam felé. Már mindketten nagyon fáztunk, hirtelen körbenéztem, és rádöbbentem, mennyire groteszk az egész kép. Egy metróaluljáró, tele a plédjeikbe burkolózó, pihenni próbáló hajléktalanokkal. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ő nem tartozik közéjük!

Ő más, ő akar, ő hisz, ő küzd, akkor és ott elhittem, hogy egyszer neki igazán sikerülni fog.

Nehéz volt az elválás, többször próbáltunk búcsút inteni. Nem nagyon tudtam rendezni magamban felszabaduló érzelmeket, valami olyasmit dadogtam, hogy drukkolok neki, hogy a négy állás közül, amiben reménykedett, valamelyik sikerüljön. A nevét is tudtam már, és ő is az enyémet. Állítása szerint, ha találkoznunk kell még, hát úgyis fogunk. Az utolsó ölelés után, szomorkás mosollyal boldog karácsonyt kívánt.

Aztán csak álltam a villamos megállóban, és sírtam. Néztem, vajon merre lehet az a közeli lépcsőház, ahol az éjszakát tölti. A villamoson láttam az embereket: bódultak, részegek, szerelmesek, közömbösek, és nekem csak az járt a fejemben hogy „bár tudnátok, hogy él köztetek valaki, aki minden előítélet ellenére megérdemli az odafordulást és a jó szót, mert az tartja még életben.” A nő szavai visszhangoztak a fejemben, nem tudtam szabadulni tőlük. 

Hazaérve felkapcsoltam a karácsonyi égőket, amelyeket olyan nagy gonddal aggattunk az ajtókeretre, és írni kezdtem. Vajon ő följegyzett valamit a találkozásunkról abba a bizonyos füzetecskébe?

Simon Orsolya

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/Ev