Ül a férfi a kényelmes bőrfoteljében, és úgy érzi, nem kap levegőt. Mellkasára mázsás súly nehezedik, gyomrát különös érzés szorítja össze. Legszívesebben sírva nevetne, hangosan kiabálva vigyorogna. Olvassa a sorokat, újra meg újra. Élesen törnek elő az emlékek egy régi nyárról.

1995. Balatongyörök, szombat délután, egy nagyobb társaságban. Sok ismerős arc, sok ismeretlen. Közöttük egy lány, magas, vörös hajú. Petrának hívták, nagyszájú, magabiztos, nyitott, vagány csaj volt. Pontosan emlékszik az első találkozásra, szinte szó szerint tudná idézni beszélgetésük első mondatait, ott a strand melletti futballpályán, ahol egy csapatban fociztak a délutáni melegben. Egész délután egymás társaságát keresték, együtt ettek a büfében, és valahogy sosem távolodtak el egymástól. Ő huszonhárom éves volt, a lány egy évvel idősebb, de ez egyiküket sem zavarta akkor. Mindketten tapasztalatlanok voltak, élvezték ezt a furcsa egymásra találást, amikor még semmi sem biztos, de olyan jó együtt. Ugyanabban a nyaralóban aludtak, aztán este a nappaliban beszélgetett és röhögött az egész társaság.

A férfi még ma is le tudna ülni oda, ahol az estét töltötte, a lány mellé, élvezve egymás társaságát és a csapongó, poénokkal tűzdelt sztorizást.

Másnap reggel ők ébredtek először, álmosan méregették egymást, de az óvatos beszélgetést a többiek ébredése szakította félbe. Újra strand, fürdés, napozás. Mint két bolygó a gravitáció vonzásában, úgy tartoztak össze, öntudatlanul is egymást keresve. Aztán valakitől elhangzott egy kérdés, csak úgy lazán beleengedve a nyári délelőtt forróságába. Még ma is fel tudja idézni a pillanatot, le tudna feküdni úgy a strand fűzfája alá, ahogy akkor feküdt.

„Petra, mikor is lesz az esküvőd?”

A fiú nem moccant, pedig lelkében apró darabokra tört egy kristályosodni készülő álom. „Szóval foglalt, vőlegénye van, esküvője lesz a jövő hónapban.”

A fiú úgy tett, mintha mi sem történt volna, vízibiciklizés közben vizet locsolt a lány hátára, hogy enyhítse a forróságot. Volt egy menő pólója, előző héten vette, nyers színű, tengerészkék felirattal. A lánynak is tetszett, a fiú szó nélkül odaadta neki, örökbe, emlékbe.

Vasárnap este hazaindultak, de a fiú gondolatai egyre csak a lány körül forogtak. Levelezni kezdtek (boldog békeidők, amikor még a papíron írt levél jelentette szinte az egyetlen kommunikációs formát), a fiú megtudta, hogy a lánynak pár hét múlva súlyos pánikbetegsége lett. Az esküvőt azért megtartották, de a betegsége nehezen múlik. A fiú ekkor már Szombathelyen dolgozott, a lány Zalaegerszegen élt. Szeptember végén meglátogatta őt, és egy étteremben találkoztak.

Petra ezt kérdezte: „Akkor este a nyaralóban… lefeküdtél volna velem?”

Ekkor értette meg a fiú, hogy mindketten ugyanúgy éreztek azon a hétvégén, azon a szombati délutánon. Rájött, hogy mit mulasztott azzal, hogy tapasztalatlansága és félszegsége miatt nem mutatta ki a formálódó érzelmeit… Most pedig ott ült, és egy pillanat alatt visszatért az érzés, ami akkor Györökön megvolt.

Őrülten szerelmes lett a lányba. Tudta, hogy nem szabad, nem lehet, mert férje van. De a szíve tele lett a reménytelen szerelem minden édes kínjával. Többször is találkoztak ezután, sétálni mentek a városszéli mezőre, ahol csak fogták egymás kezét, nézték egymást, és nem tudták, hogyan tovább. A fiú legszívesebben megcsókolta volna, de a gyűrű a lány ujján visszatartotta. Nem szabad, nem lehet…

A következő évben a fiú Budapestre költözött, ritkultak a levelek és a találkozások.

Az ő életébe is jött egy lány, aki végül a felesége lett.

Még egyszer találkoztak személyesen, egy üzleti ajánlattal kereste meg őt Petra. A fiú (addigra férfi talán) felesége különös ellenszenvvel, váratlan féltékenységgel fogadta a lányt. Talán megérzett közöttük valami kimondatlan kötődést? 

Évek teltek el, nem is hallottak egymásról, bár a férfinak néha eszébe jutott, mi lehet Petrával. Időnként rákeresett a neten, közösségi oldalakon, de sehol sem akadt a nyomára. Egészen tegnapig.

Az egyik, álláskeresésre szakosodott közösségi oldal dobta fel a nevét, mint lehetséges ismerőst. Bejelölte, hátha… Estére meg is jött a visszaigazolás, és egy e-mail a lánytól. A férfi tudta, hogy a felesége elől el kell rejtenie ezt a kapcsolatot.

Másnap a munkahelyéről írt Petrának, aki azonnal válaszolt. Csak néhány sort, mégis minden benne volt, ami miatt most  magába szállva ült a székében, és testét ugyanaz a bizsergés öntötte el, ami huszonkét évvel ezelőtt a Balaton partján  költözött a szívébe.

…hát, akkor…

„Bár egyikünk sem mondta ki, én kimondom, mert hány éve is? Huszonkettő? Azóta hordozom magamban. Úgy toppantál be azon a napon az életembe, hogy levegőt venni nem volt időm… Nem akartam, hogy elmúljon az a pillanat, hogy hazamenj, hogy elmenj. De meg voltam zavarodva, teljesen. Meg ott volt az a hülye bátyád, akit legszívesebben kinyírtam volna. Vágytam rá, hogy újból keress, hogy valami legyen. Aztán a magunk suta módján lett is. 

Amikor a barátnődről meséltél, már tudtam, hogy elvesztettelek. Borzasztóan rossz érzés volt. Sokáig őriztem a pólót, a kedvencem volt, kiemelt helye volt az életemben, mint ahogy a képednek is, amit adtál.

Sokáig a Szaszától is kérdeztelek. Ezek voltak a morzsák, ezek jutottak nekem...

Csak egyszer kellett volna mondanod. Hát, röviden… de még biztos pár dolog eszembe jut.”

Ekkor értette meg a férfi, hogy a nőben ugyanazok játszódtak le, mint benne. Ugyanúgy szerelmes volt, és a pánikbetegsége ennek lett a tünete. Hogy elmulasztott valamit, amit már talán sose lehet jóvátenni. Huszonkét év után ismét ugyanaz a szerelem tört elő belőle, ami akkor. Újra és újra olvasta a sorokat, és nem tudta, mit kezdjen a hirtelen feltámadt tengernyi érzelemmel, ami  fogva tartotta és nem engedte. 

Aztán válaszolt:

„Múltkor megtaláltam a leveleket, amiket akkor írtál nekem. Mennyivel jobb a papíron írt levél, mint az e-mail. Mert honnan tudnék elővenni egy huszonkét éve írt e-mailt?

A mai eszemmel sok mindent másként csinálnék.

Tegnap este, amikor megláttam, hogy válaszoltál (és gyorsan kitöröltem az értesítést, nehogy a feleségem meglássa), onnantól vége lett az estémnek. Képtelen voltam a feleségemre, a családomra figyelni. Örült a lelkem.

Most már tudom, hogy semmit nem jelent, hogy valakinek férje van… a mostani feleségemnek is volt férje, amikor megismerkedtem vele.

És amikor sétáltunk a város szélén, és megfogtam a kezed… akkor kellett volna megcsókolnom téged, átölelni, semmivel sem törődni. De akkor még fiatal voltam, tapasztalatlan. Egymásra vártunk, jól fogalmaztad meg.

Úgy érzem most, hogy két nővel találkoztam az életemben, akivel leélném az életem.

Te vagy az egyik.

A másik (sajnos) nem a feleségem.

Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad elengedni téged. Pedig alig ismerlek. Lehet, hogy nem is lett volna semmi kettőnkből.

Ezt az e-mailt nem fogom kitörölni. Valahogy megmentem magamnak, örökre…”

És jött a válasz:

(…) „Kimentem sírni. Nem tudom, hogy örömömben vagy bánatomban.

Olyan hihetetlen az egész! Ennyi idő után, miért most mondjuk el? Miért? Tele vagyok érzelmekkel, feltolultak, felkorbácsolódtak, itt belül a mellkasomban éget. Akkorát dobbant a szívem, mikor megláttam, hogy bejelöltél.

Már nagyon régóta nem vagyok boldog a házasságomban.

Sok mindent másképpen csinálnék. Azt hiszed, én nem voltam tapasztalatlan? Fogalmam sem volt a dolgokról, ezért is kellett volna beszélnünk. Igen, meg kellett volna csókolnod! Megélni a Balaton-partot… Tudod egyáltalán, mennyit járt az eszemben?

Mindvégig téged akartalak és mással voltam. Miért nem jöttél előbb, vagy miért  nem vagyunk kicsit határozottabbak? Nem tudtam megemészteni, nem tudtam, mit kell tenni. Hiányzik az a csók, az az ölelés, az az érzés, hogy eltűnhetek a karjaidban, és most ez mind itt dobog bennem, ahogy írtad, tele vannak a porcikáim veled!

Felkavaró, nagyon jó érzés.

…és ezek után még mindig azt mondod, hogy nem tudunk összefutni?

Itt vagyok ezzel az érzéssel, és lesem az e-mailt, hogy mikor írsz, míg megint el nem tűnsz.”

Levelek áradata indult el.

Fotók, hangulatok, habzsolták egymást, mint két szomjazó a sivatagban. Mindent tudni akartak, és mindent el akartak mesélni. Huszonkét évet akartak behozni.

Három hét múlva találkoztak személyesen, tizennégy év után. Őrült zavarban voltak, de az első ölelés, amelyre annyit vártak, felejthetetlen volt. Egy kávéházban ültek le, úgy bújtak egymáshoz, mint az igazi szerelmesek. Tér és idő megszűnt, csak ők voltak, ketten. Érintések, simogatások. A férfi lelkében magasra csaptak a lángok, néha szinte beszélni sem tudott. Azt akarta, hogy örökké tartson ez a pillanat. Nézték egymást, az itt és most érzésével szívükben.

Két órát tudtak együtt tölteni, aztán mentek vissza a saját életükbe.

Nem tudták, hogyan lesz tovább. Nem tudják, mit hoz még az élet. Ezernyi érv szól ellenük.

Péter