Általános iskolás vagyok. Csak ketten vagyunk a lakásban. Elvégzem a rám bízott házimunkákat, a szemetet is leviszem. A múltkor elfelejtettem, és anyám részegen rángatott ki az ágyból az éjszaka közepén, miután hazaért a kocsmából. Elmegyek fürdeni. A kádban ülök, furcsa érzésem támad. Oldalra fordulok, és egy szempárt pillantok meg az ajtó szellőzőrácsain keresztül. Nem értem. Ha arra kíváncsi, hogy foglalt-e a fürdő, miért nem kopog? Nem akarom, hogy leskelődjön, a szellőző elé húzom a mosóporos dobozt. Minden fürdés előtt.

A doboz a leskelődéstől megóv, de mástól nem. Ahogy a földre lök, felcsúszik a hálóingem. Hozzáér valami a csupasz combomhoz. Nem akarom tudni, mi az, de önkéntelenül is hátranézek. Ráncos és más színű a bőr a herezacskóján. Hányingerem van. Az arcomat a szőnyegbe nyomja és mozog rajtam. Sírok. Miután abbahagyja, szó nélkül aludni megyünk, mintha nem történt volna semmi. Nem tudom már pontosan összeszámolni, hányszor „nem történt semmi”.

Megint csak ketten vagyunk. Hallom közeledni a lépteit. Kiugrom az ágyból, takaróval a hátamon szaladok ki a szobámból. A takaró beleakad a kalitka sarkába és nagy puffanással a földre borul. Visszafordulok, szegény madárka, megütötte magát, de nem mehetek vissza hozzá. Az előszobába szaladok, a takarót olyan szorosan fonom magam köré, mintha egy páncél lenne és megvédene bármitől is. A kezemet a bejárati ajtó kilincsére teszem.

„Kimegyek és ordítok, ha nem hagysz békén! Hagyjál békén! Megteszem! Esküszöm, megteszem!” Ettől megijed és visszavonul.

Reggelre a madár meghal. Magamat okolom. Anyám megállapítja, biztos beteg volt. Némán állok a kalitka mellett, ömlik a könnyem. Anyám mondja: „A faszé' bőgsz, sírással nem oldasz meg semmit” – ebben, mondjuk, igaza van.

Alva járok, anyám felébred a hangokra, amikor kimegyek az erkélyre és kis híján kiugrom, máskor egy teli kád vízből szed ki. Miért nem hagy meghalni? Kell neki egy csicska és egy bokszzsák, vagy csak magának akarja ezt az örömöt megszerezni, én pedig ébren már nem vagyok ennyire bátor.

Lakótelepen élünk, külön társaságunk van, de mindenki ismer mindenkit, néha vegyülünk. Amikor a haverjai rákezdenek a „Reggel húgom, este dugom!” rigmusra, egy kicsit meghalok. Szóval akkor ez rendben van. Akkor nekem miért olyan rossz mégis? (Egyáltalán… milyen beteg világ az, ahol létezhet egy ilyen mondat?)

Nyári szünet van, ezért nincs bérletem, jegyem sincs, de buszra szállok, és elmegyek a mamához. Egy megállóval előbb leszállok, hogy összeszedjem magam, mire odaérek. Örül a váratlan látogatásnak. Mindig örül, soha nem vagyok a terhére. Nem tudja, mi folyik otthon. Én nem mondok neki semmit, nem beszélhetek, anyám megmondta, ha pofázok, megöl. Ki is nézem belőle. Bár vágyom rá, mégis félek a haláltól, ezt nem értem. Senki nem tudja, mi minden történik a négy fal között. Anyám nagy színésznő, néha mégis kiesik a szerepéből, és a mama előtt üvölt velem. Ő olyankor mindig megkérdezi: „Hogy tudsz ilyen csúnyán beszélni ezzel a kislánnyal?”. Ennél többet ő sem tehet, de én ennek is örülök. Most sem mondok neki semmit, csak megkérem, hívja fel anyut, hogy ma itt alszom. Míg ő telefonál, én már a reggelre gondolok, ahogy kekszet tördelek a teámba, amíg ő süti nekem a bundás kenyeret. Kár, hogy nem maradhatok itt örökre.

Hazamegyek, és folytatódik minden ugyanúgy.

Aztán egy este úgy alakul, hogy beleszúrom a kést. A gyomrába akarom, de jók a reflexei, maga elé kapja a kezét, így azt sebzem meg.

Párbeszéd nélkül zajlik a jelenet, de az üzenet így is átmegy.

Soha többé nem nyúl hozzám.

Zsuzsi