–

Kábé három hónapja nem vettem új ruhát. Az utolsó darab, amit vásároltam, az egy szilveszteri, agyonflitterezett ruha volt, amit imádtam ugyan, de utána három hétig a szakramentum is csillogott a lakásban, és a nyomaim ott maradtak a világban, mindenhol, ahol az év utolsó, majd első napján megfordultam, amikor is ezt a darabot viseltem.

Szóval három hónapja nem vettem új ruhát, de ez nem valami kihívás… és még csak hőssé se lettem avatva. Aki ismer, az tudja, nálam mennyire sokat jelent ez az időintervallum. Mostanában nem is nagyon izgat a kínálat, nem nézegetem különösebben a boltokat, tavaszra tervezek egy új bőrdzsekit meg egy új csizmát, mert ezek alapdarabok nálam, és a régiek kissé megkoptak, de kábé ennyi. Van néhány jó farmerom, pólóim, tavalyról rengeteg nyári felső, és kismillió olyan ruha, amiket még korábban vettem, de párszor vagy leginkább egyszer sem voltak rajtam.

Az van, hogy pontosan ismerem már magam, tudom, miben szeretek reggel elmenni otthonról, tudom, hogy a motoros dzseki-pamutpóló-farmer-veszkócsizma kombónál soha, semmiben sem fogom magam jobban érezni, ezért ezekre hajlandó vagyok több pénzt áldozni, de csakis a jó minőség miatt, és nem a márkáért, aztán itt be is zárt a bazár. 

Amikor azt mondom magamnak, hogy tökéletesen ismerem önmagamat meg a testemet, elfogadom, és nincs rám hatással semmilyen külső tényező, akkor hazudok.

Mert bár jól ismerem a testem, de teljes mértékben nem fogadom el, száz százalékosan nem vagyok megelégedve magammal. Mindig van pár centi, amit lefaragnék belőle (most egy kicsit több is), mindig arra gondolok, hogy mozoghatnék többet, lehetnék izmosabb, és sokszor nézem nyálcsorgatva például Izabel Goulart Insta-oldalát, akinek olyanok a külső adottságai, hogy azt tényleg csak csodálni lehet.

Mondhatnám azt, hogy nem érzem magam szarul Izabel miatt, de az hazugság volna. Persze nem zokogok bele esténként a párnámba, amikor a szupermodell véletlenül új képet tölt fel, de Celeste Barber paródiáin sem mindig röhögök őszintén. Szeretnék olyan lenni, mint Izabel, és legbelül néha egy kicsit azt gondolom, ilyen külsővel azért sokkal könnyebb. (Ezeket őszintén így gondolom, de soha nem írnám le e gondolatokat például egy cikkben, mert a külvilágnak azt kell mutatni, hogy erős, megismételhetetlen és egyedi vagyok, aki elfogadja magát úgy, ahogy van. Amúgy is, most ez a trend.)

Amúgy meg erős, megismételhetetlen és egyedi vagyok.

De azért zavarnak a plusz kilók, ostorozom magam, ha lusta vagyok, és nem megyek el edzésre, és akkor is, ha a túrógombócot választom, meg a pizzát a brokkolis quinoa helyett. Imádok egészségesen étkezni – ez viszont nem kamu –, és amikor elcsábulok, akkor nem mindig esik jól. De nemcsak a bűntudat miatt, hanem azért sem, mert érzem, nem szolgálom a szervezetemet a cukorral, a gluténnal, a laktózzal meg az alkohollal. Néha mégis megeszem és megiszom, amit megkívánok. 

Néha nem vagyok eléggé erős, néha nem vagyok eléggé egyedi, és túl sokszor nem vagyok megismételhetetlen. 

Amiről Cynthia Nixon beszél abban a videóban, az teljesen valid.
Hogy hatásvadász?
Igen, az!
Lehet másképpen figyelmet felkelteni?
Nem, nem lehet! 

A nők rengeteg irreális elvárással szembesülnek már gyerekkoruktól. (Egyébként a férfiak is.) Én például, aki eléggé határozottan kiálltam önmagamért már akkor is, amikor még beszélni sem tudtam (azóta meg pláne), egész életemben pontosan tudtam, hogyan akarok kinézni és a kinézetemmel mit akarok képviselni (többnyire saját magamat). Persze rengetegszer voltam bizonytalan és elégedetlen, de a fő csapásirányban többnyire azért biztos voltam. 

Szerintetek mégis hányszor mondták már nekem életemben azt, hogy túl erős vagyok, elriasztom a férfiakat? Mert én nem tudom megszámolni.

Még most is mondják például azt, hogy:

„Fesd ki a körmöd, ez így nem nőies.” 
„Ez a bőrdzseki elég érdekes, neked persze jól áll, de ilyesmit senki máson nem tudnék elképzelni.”
„Semennyire nem extra ez a stílus, ez csak egy sima bőrdzseki-csizma kombó, nem is egyedi, nem is feltűnő, egymillió lány rohangál így.”
„Fú, de sok ez a piros rúzs!”
„Hol a piros rúzs? Meg sem ismertelek!”
„Túl rövid a szoknyád!”
„Tök jók a lábaid, miért nem mutogatod?”
„Ezeket a melleket én kiraknám!”
„Ezeket a melleket én nem raknám ki!”
„Azért van rajtad felesleg, hanyagolnám most ezt a ruhát!”
„Túl izmos vagy már, ez szerintem férfias!”
„Azért nincs pasid, mert nem engeded meg egy férfinak, hogy férfi legyen.”
„Elnyomod őket.”
„Túl harsány vagy, elijeszted.”
„Ha nem vagy kedves, és folyton szájalsz, majd meglásd, egyedül maradsz.”
„Nagyon szomorú vagy egyedül, ugye?”

Hátam mögött: „Szerezzünk Szentesinek pasit, mert olyan nyomorult!”

„Azt hiszem, itt az ideje, hogy kimondjam, amit gondolok. A nőket folyamatosan megerőszakolják a divattervezők, azaz mi. Ha egy nő végigmegy az utcán, és lát egy hirdetést egy olyan nővel, akinek látszik a melle és a feneke, és ő is olyan akar lenni, akkor ez az ellene elkövetett erőszak egy formája. Egy nőt sokféleképpen meg lehet erőszakolni, úgy is, hogy letepered egy alagsorban, de úgy is, hogy azt sugallod neki, hogy egy bizonyos módon kell öltöznie” – így hangzott az ominózus mondat Giorgio Armanitól két héttel ezelőtt a WWD magazinnak tett nyilatkozatában.

Szerintem pedig nem a divattervezők erőszakolják meg a nőket. Engem sem Izabel Goulart erőszakol meg a látványával. Csodálom a szépségét, vágyom arra, hogy olyan legyek, de tudom, hogy nekem nincsenek olyan adottságaim, ezért megpróbálom abból kihozni a maximumot, amim van. Néha sikerül, néha nem. De mindeközben a legfontosabbnak azt tartom, hogy az egészségemért tegyek a legtöbbet. Még olyankor is azt gondolom, amikor megiszom két gin-tonicot, és nem, tényleg nem érzem, hogy ezért elnézést kéne kérnem, vagy hiteltelen lennék emiatt. Urambocsá'!

Az erőszakot egymáson követjük el, sokszor talán akaratlanul. De sajnos túl sokszor szándékosan.

Ezek a fentebb sorolt mondatok erőszakolnak meg engem minden egyes pillanatban, amikor kimondják. Lehet, hogy köze van a divatiparnak és a médiának is ahhoz, hogy ezek a mondatok megszületnek, ezt talán kár is volna tagadni, de mi lenne, ha befejeznénk?

Mi lenne, ha csak kedves dolgokat mondanánk egy másik embernek?
Mi lenne, ha néhány pillanatra belegondolnánk, milyen lehet valaki másnak a bőrében lenni?
Vagy mi lenne, ha csak úgy nemes egyszerűséggel nem pofáznánk bele a másik életébe és kinézetébe?
Mi lenne, ha kioktatás helyett inkább csak példát mutatnánk azzal, ahogy élünk, hogy elmegyünk sportolni, hogy többnyire egészséges kajákat eszünk?
Mi lenne, ha megfognánk a másik kezét, és elhívnánk futni, vagy megmutatnánk neki egy receptet, amit könnyen elkészíthet itthon? Mi lenne, ha… 
Jó lenne. De ilyen nem lesz. Ezt is tudom.

Addig pedig írunk az önelfogadásról még ennél is több cikket, mert mást nem tehetünk. Mert például én is tudom, hogy egyedi és megismételhetetlen vagyok – valamikor jobban, valamikor kevésbé érzem ezt –, de attól még csorog a nyálam Izabel képei láttán. Én vagyok benne a saját bőrömben, azt is én tudom, mikor vagyok a legnyomorultabb, és azt is, hogy ez mitől függ. Senki nem tudja kívülről megítélni, mit bírok el abból, amit rám (ki)osztanak. 

Mi lenne, ha hagynánk, hogy mindenki kövesse a saját ízlését a legbensőbb vágyai és a legelemibb megélései, megérzései szerint? És mi lenne, ha segítenénk inkább azoknak, akik nem látják teljesen tisztán, merre van az útjuk? 

Mi lenne?

Jó kérdés ez, ugye?

Nem tudom, mi lenne. Talán törekedhetnénk rá jobban. 

Addig is, sok szeretettel küldöm ezt az írást nektek. Egyebet most nem tehetek. 

Szentesi Éva

Kép: Kerepeczki Anna/WMN