Vajon az a tévhit legalább megdőlt-e, hogy kizárólag a nemi erőszak számít szexuális bántalmazásnak, és csak az tud borzalmas lelki károkat okozni? Vajon mi, felnőttek, szülők tisztában vagyunk-e azzal, hogy egy gyereklélek hogyan törik szinte darabjaira attól is, ha a testét szexuálisan túlfűtött érintések, simogatások, mozdulatok „mocskolják be”?

Egy világ összeomlása

Ami ilyenkor valójában történik, az nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet az első ilyen pillanatban kettéválasztódik. Lesz egy ez előtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lehet már olyan, mint azelőtt.

Lesz egy bántalmazás előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez az abuzálás – mint egy pióca – rátelepszik.

Vagy mint egy polip, aki a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni. A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy ő tudatában lenne ennek.

Aki soha nem volt érintett szexuális bántalmazásban, elképzelni sem tudja, milyen nehéz ebből a hálóból kiutat találni. Milyen borzasztóan nehéz ettől a „mocskosságérzéstől” megszabadulni. Mintha magunkban hordoznánk valamit, amiről talán azt sem tudjuk, mi az, csak annyit, hogy takargatnunk kell. Nem tudjuk, mi az, mégis úgy érezzük, mintha mindenki látná rajtunk. A szégyenünket, a mocskunkat, a bűnünket.

Akit gyerekként molesztáltak, ismeri az érzést, ahogy a bűntudat átvette az élete fölött az irányítást.

Sokan felteszik a kérdést, hogy miért az áldozat szégyelli magát, miért ő érez bűntudatot?

Egyszerűen azért, mert azt érezzük gyerekként, hogy részesei vagyunk valami nagyon rossz dolognak, nem akadályozzuk meg, mert képtelenek vagyunk rá, ezzel pedig tettestárssá válunk saját magunk bántalmazásában. Ezért a bűntudat és a szégyen bemászik a bőrünk alá, és odaköltözik. Mintha otthont talált volna magának. Észrevétlenül átveszi az irányítást a gyerekkorunk fölött, de ezzel még nem elégszik meg. Felnőttkorunkban alattomosan munkálkodik tovább. Néha enged egy kis pihenőt, egy kis levegővételt, majd teljesen váratlanul még szorosabban fojtogatni kezd.

Aztán jönnek a fizikai tünetek

Sok abuzált felnőtt emberrel beszélgettem, rengeteg élettörténetet olvastam, szinte mindenkinél látszólag érthetetlenül váltogatják egymást jó és rossz periódusok, normál időszakok és különösebb racionális magyarázat nélküli mély, akár öngyilkossági gondolatokig süllyedő depresszió.

A bennünk otthonra találó bűntudat jelentkezhet váratlan rosszullétek, kiszámíthatatlan, mindent eluraló félelmek, újra és újra belobbanó hipochondria, kényszerbetegség vagy önsorsrontás, önbüntető életmód, szenvedélybetegség formájában.

Nagyon gyakoriak a pszichoszomatikus megbetegedések, egészen változatos testi fájdalmak és tünetek, melyekkel orvosilag jellemzően semmit nem tudnak kezdeni, leggyakrabban az okát sem találják. Mert az ok a darabokra tört lélekben van, a mélyről jövő önutálatban, a dühöngő önkritikában, az állandó bűntudatban, és az ebből gerjedő büntetéstől való félelem miatti szorongásban. Ha valakit gyerekként molesztáltak, nemcsak a bűntudat telepedett be a bőre alá, hanem a bizalmatlanság és az ezzel járó szorongás is.

Elveszik a bizalma a világban, a felnőttekben, saját magában, és mindemellett a saját testében.

Azt érezzük gyerekként, hogy minden és mindenki cserben hagyott. Sok esetben az abuzáló a gyerekhez érzelmileg közel álló felnőtt, aki visszaél a gyerek szeretetével és szeretetéhségével. A gyerek úgy érzi, nemcsak ő hagyta cserben, hanem a többi felnőtt is, akik nem védik meg, nem akadályozzák meg a molesztálást. És ha mindez még nem lenne elég, úgy érzi, a saját teste is cserben hagyta, mert nem tudott védekezni, nem tudott ellenállni. Emiatt pedig nem érzi magát otthon, és biztonságban a saját testében. Ilyen érzésekkel együtt élni olyan, mint búvárfelszerelések nélkül búvárkodni. Félelmetes, rémisztő, állandó szorongásokkal terhelt, és totálisan kimerítő.

A test és a lélek pedig ebben az állandó küzdelemben és szorongásban – a biztonságérzet teljes hiányában – időnként elfárad. Ilyenkor minden kapaszkodót elveszít.

Ha egy gyerek egy felnőtt szexualitásának bármilyen módon részévé válik, azzal semmilyen szinten nem tud mit kezdeni, nem tudja értelmezni. Annyira sokkos állapotba kerül egy ilyen helyzettől, hogy gyakran nem tud mozdulni, reagálni vagy ellenkezni. A lelke pedig semmit sem képes kezdeni a helyzettel. Nem tud segítséget kérni, mert lefagyott, nem jön ki hang a torkán.

Később sem tud beszélni róla, mert fogalma sincs, mit érez, nincs szókészlete arra, hogy körbeírja azt az ijesztő káoszt és a semmihez sem hasonlítható forgatagot, ami a lelkében játszódik. A gyerekkori szexuális visszaélés a bántalmazásoknak az a formája, amiben a gyerek leggyakrabban magára marad. A bántalmazó legtöbbször egy családtag vagy egy közeli rokon, barátja a családnak. Emiatt pedig a felnőttnek egyszerűbb azt hinni, hogy „nem történt semmi komoly”, mint szembenézni azzal, hogy az élettársa, a férje, valamelyik rokona vagy barátja szexuálisan közeledett a gyereke felé, és felvállalni az ezzel járó kínos konfliktust.

A bántalmazó felnőtt fenyeget – a gyerek pedig nem felejt

A bántalmazó felnőtt gyakran fenyegetéssel éri el, hogy a gyerek senkinek ne merjen szólni, de sokszor a gyerek annyira szégyelli magát, és annyira fél a szülők reakciójától, hogy emiatt tartja titokban. A titkolózás azonban teljesen felemészti. Ha akkor, ott nem kap segítséget, egyetlen választása az marad, hogy minél mélyebbre temesse magában a történteket.

Ha kicsi korban – ovis, vagy kisiskoláskorban – válik abúzus áldozatává, gyakran olyan mélyre temeti ezt az élményt, hogy nem is emlékszik rá.

Sok felnőtt és szülő tévesen azt képzeli, hogy a kisgyerekek rossz, traumatikus élményei nyom nélkül elmúlnak, hiszen „úgysem fog rá emlékezni”. Sajnos ennek pont az ellenkezője igaz.

Minél korábbi életszakaszban történik egy trauma, minél kevésbé vannak a gyereknek eszközei és lehetőségei annak feldolgozására, annál mélyebb nyomot hagy benne. Annál kevésbé tud az érzelmi feszültségtől és nyomástól megszabadulni, így az benne marad, és úgy viselkedik, mint egy időzített bomba, ami rengetegszer tud robbanni.

Lehet, hogy az érzelmi káoszt kiváltó eseményt elfelejti, de a zűrzavar attól még nem múlik el, a darabokra tört lelke ettől még nem forr össze. Az időzített bomba végigketyegi a gyerekkorát és a felnőttkorát is. Soha nem lehet tudni, mitől robban fel. Egy eltemetett, feldolgozatlan, titokként és tabuként kezelt trauma önálló életre kel. Az agy és a test nem felejt, magában hordozza az emléket, és a vele járó borzalmas érzelmi feszültséget. Sokszor elég egy illat, egy apró mozdulat, egy mondat, bármilyen inger, ami a traumára emlékezteti, és a bomba robban. Bármikor, bármitől.

Mire emlékszik felnőttkorában a bántalmazott gyermek?

A következő vallomások olyan nőktől származnak, akikkel gyerekkorukban szexuálisan visszaéltek. Ijesztően valóságosan látható belőlük, hogy milyen alattomosan tartja őket fogságban egy régi traumájuk, ami akár tíz–húsz, vagy még több évvel ezelőtt történt.

„Tizenéves koromtól időnként érthetetlen rosszullétek gyötörnek. Bizonyos helyeken elkezdek szédülni, és úgy érzem, mintha földbe gyökerezne a lábam. Elvesztem az uralmam a saját testem fölött, a lábaim nem akarnak engedelmeskedni, a kezeim remegnek. Sokáig elképzelésem sem volt, miért törnek rám ezek a rosszullétek, és miért pont ilyen szokatlan helyeken. A terápiám során derült ki, hogy ezeken a helyeken olyan csempe van, mint a gyerekkori lakásunk fürdőszobájában, ahol az apám rendszeresen molesztált”.

„Minden olyan helyzetben szörnyű, fojtogató rosszullétek kínoznak, amikor valakivel testközeli helyzetbe kerülök. Rosszul vagyok a fodrásznál, a kozmetikusnál, amikor valaki közel van hozzám. Orvosi vizsgálatoknál rettegek, már attól, ha azt mondják, vegyem le a ruhám vagy feküdjek le. Minden olyan helyzet, amikor a testem fölött nincs kontrollom, amikor valaki »behatol« az intim szférámba, olyan nekem, mint egy kínzás”.

„Mikor kislány voltam, a szüleim barátja rám tört zuhanyzás közben, majd magunkra zárta az ajtót, és mindenféle mocskos dologról beszélt. Felnőttkoromban évekig nem tudtam zuhanyozni, minden zuhanyzásnál elkezdett remegni a lábam, és ájulásközeli állapotba kerültem.”

„Szülés után mély depresszió kínzott, és pánikrohamok gyötörtek. A pszichológusnál eltöltött terápia során derült fény arra, hogy a szüléskor ért ingerekkel kezdett kijönni a szellem a palackból. Mikor ismét hallottam azokat a mondatokat, hogy »nagyobb terpeszt« hogy »engedd el magad«, »légy jó kislány«, mikor nem volt kontrollom az események  fölött, hanyatt feküdtem, és engedelmeskedtem egy férfinak.”

„Nemrég néztem egy filmet, majd a film közepén sírógörcsöm lett, és az egész testem befeszült, fogalmam sem volt, mi történik velem. Nem sokkal később eszembe jutott, hogy a filmben ugyanolyan tapétát láttam, mint az én gyerekkori szobámban. Mindig a tapétát láttam oldalra fordulva, amikor az apám befeküdt mellém…”

„Mikor a kislányom hatéves lett, állandó megmagyarázhatatlan szorongás kínzott, rémálmaim voltak, és teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Később kezdtek visszajönni azok az emlékek, amiket már teljesen elfelejtettem, amikor a hatodik születésnapom után a nagybátyám először benyúlt a bugyimba.”

Az időzített bomba bármikor, bármitől robbanhat. Hatástalanítani leggyakrabban csak igazán hozzáértő segítséggel lehet.

Megértve, hogyan került az életünkbe, mikor kezdett el ketyegni, mikor mitől robban. Felszínre hozva az eltemetett emlékeket. Hogy a velük járó elviselhetetlen feszültségeket végre kiirtsuk a lelkünkből, kibeszéljük, kiírjuk, vagy egyszerűen csak kiordítsuk. Találni egy csatornát, ahol meg tudunk tőlük szabadulni. Találni egy embert, aki meghall, megért, együtt érez, és segít a káoszban rendet rakni. A bomba nem fog azonnal eltűnni. Minél több éve ketyeg bennünk rendületlenül, annál több idő kell a hatástalanítására. Ahogy kezdjük megérteni a működését, egyre halkabban fog ketyegni. Egyre kisebbeket fog robbanni. És egyre kevésbé lesz hatalma felettünk.

 Sebestyén Eszter